DIÁKSZERELEM

NOVELLA ; Romantikus

DIÁKSZERELEM

Írta: Poór Edit

 

            Éva, tizenhárom éves múlt, szüleivel elköltöztek a város másik részére. Emiatt iskolát is kellett váltania. Tele volt várakozással és izgalommal, hogy a leendő osztálytársai majd hogyan fogadják. Lesz – e új barátnője és persze az sem mindegy, hogy a fiúk milyenek.

           Vidám, tűzről pattant csinos leány, szép fekete szemekkel és sötét barna hajjal. Sok fiúnak tetszett, de ő még fiatal volt ahhoz, hogy komolyan vegye bármelyiket. Azonban szeretett velük barátkozni, mert sokkal inkább el tudtak beszélgetni hasznosabb témákról, mint a lányokkal. A lányok sokat kényeskedtek és ezt, ő nem szerette. Egyszerű, tiszta erkölcsös nevelésben részesült. Az őszinteség és bizalom, nagyon fontos volt számára.

Eljött a várva várt nap. Az osztályfőnök bemutatta többieknek és a helyére kísérte, Ica nevű lány mellé ültette. Mint kiderült nem messze laknak egymástól és ő is egyszerű mosolygós lány volt. Nagyon jól összebarátkoztak. Mindenki meg akarta közelebbről ismerni az új lányt, így hamar az osztály középpontjába került. Az udvar hátsó részében volt egy sportpálya. Szünetekben a fiúk, ott fociztak vagy éppen kéziztek. Évi imádta mindkettőt. Sóvárogva nézte őket a pálya széléről. A tanárok nem örültek neki, hogy felügyelet nélkül használják a sportpályát. Ezért, mindig mentek ellenőrizni és többnyire ki is zavarták őket onnan, vagy ott maradtak velük a szünet végéig. Ugyanis salakos volt a pálya és féltek a sérülésektől.

Egyik alkalommal, Sanyi nevű osztálytársa megkérdezte, hogy szeretne – e ő is játszani. A lány szeme rögtön felcsillant, hiszen csak erre várt. Beállt a fiúkhoz kézilabdázni. Rögtön kiderült tehetsége. A fiúk versengtek érte, hogy melyik csapatban játsszon éppen. Minden szünetben ott voltak, már amikor az ügyeletes tanár nyakon nem csípte a diákokat. A labdát általában begyűjtötték, de mindig hozott valaki helyette másikat, hol kicsit, hol nagyot. Mindegy volt, csak labda legyen.

Az osztályban volt egy különös fiú, Imi. Legmagasabb a fiúk közül és nagyon helyes. Mosolygós, szép arcú, a legjobb tanuló. Icától tudta, hogy a lányok oda vannak érte. Ő sohasem ment hátra a sportpályára. Csendes, visszahúzódó, komoly természetű, már akkor tudta, hogy orvos akar lenni. Évának is meg – meg akadt a szeme rajta. Ám, tudta, hogy minden lány őt akarja. Így inkább tudatosan kerülte.  A párhuzamos osztályból volt egy barátja Ádám. Ők együtt jártak atlétikára. Nagyon helyes srác, fekete szemei és fekete haja nem maradt nyom nélkül Évában. Azonban Ádám, mindig rohant – szaladt, ügyet sem vetett a lányra. Még csak nem is köszönt, ha elment éppen mellette. Ez nagyon bosszantotta, mivel tudta Imi osztálytársa és még csak egy „sziát” sem mondott soha.

Nem hagyta nyugodni, sokat töprengett azon, hogyan vetesse magát észre vele. Azt találta ki, hogy legközelebb, amikor megint köszönés nélkül megy el mellette, kiteszi a lábát. Ádám megbotlik és ő utána nyúl, segítésképpen. Nem kellett sokat várnia az alkalomra. Minden a terv szerint ment. Bocsi, mondta és kezét nyújtotta Ádámnak, aki morcos lett igaz, de végre rá nézett. Ezek után legalább megismerte és mindig előre köszönt neki.

Egy nap magyar órán, kis fecni levél érkezett a másik padsorból Imitől, mely kézről – kézre járt. Évi, nagy nehezen kibontotta. Ez állt benne „Szeretlek”! Nagyon meglepődött, persze jól esett neki, de váratlanul érte. Most mit csináljon? – morfondírozott magában. A fiút nem akarta áltatni, bár tetszett neki, de Ádám jobban. A lányok az osztályban, ha megtudják, hú…! Biztosan kiközösítik és nem akart konfliktust senkivel sem. Szeretett oda járni, jól érezte magát az osztályban és az iskolában is. Imi várta a válaszát, mert folyton hátra csavarodott fejjel nézte, mit reagál rá. A tanár rá is szólt, hogy oda figyeljen. Nagyon óvatosnak kellett lenni, hogy le ne bukjanak. A válaszlevélben, csak ennyit írt „beszéljünk”. A szünetek nem voltak alkalmasak erre. A sorban állásnál, Imi csak annyit súgott a fülébe, hogy „suli után”. Éva egy fejbólintással jelezte, hogy rendben.

Elkövetkezett az utolsó óra. Nagy izgalom lett úrrá a lányon. Az iskolának egyik kapuja elől, másik hátul volt nyitott, mind kettőt lehetett használni, más – más utcára nyílt. Évi és osztálytársainak nagy része a hátsó kaput használták. Imi intett a fejével, hogy elől menjen most ki. Egy ideig, csak az iskolai dolgokról beszélgettek, mert néhányan a sarokig velük mentek. Amikor a többiek leváltak és ketten maradtak Éva kezdte el a beszélgetést.

– Hú, nagyon megleptél ma!

– Igen, láttam rajtad!

– De, soha semmi jelét nem adtad annak, hogy tetszem neked.

– Mindig figyeltelek, csak te nem vetted észre! Első perctől kezdve nagyon megtetszettél. Nekem úgy tűnt, hogy kerülsz, nem értem miért?

– Én is kiszúrtalak már az első nap, de Ica mondta, hogy minden lány oda van érted. Árgus szemekkel figyelnek, hogy neked ki tetszik.

– Hát, amíg nem jelentél meg, addig senki.

–Tudod, nem akarok konfliktust senkivel. Nem rég jöttem csak és biztosan kiközösítenének a lányok, ha megtudnák.

– Értem. Anyukámnak már sokat beszéltem rólad és meg szeretne ismerni. Meghívott vasárnap délután sütizni. Most mit mondjak neki?

A lány szemei igen csak elkerekedtek.

– Imi, te tényleg járni akarsz velem?

– Igen, és komolyan is gondoltam!

– Figyelj, lehetünk nagyon jó barátok, azonban én még nem érzem, hogy szeretnék járni bárkivel is.

– Rendben, – mondta szomorúan, lehajtott fejjel. Akkor, mit mondjak otthon? Eljössz azért vasárnap délután hozzánk?

– Hát, ha többen is leszünk….

– Ádámot elhívom, ő már többször is volt nálunk. Tudod a legjobb barátom. Te is hívj valakit. Úgy jó?

– Igen, Icával megyünk, csak megbeszélem vele. Még pontosítsunk.

Ebben megegyeztek, majd elköszöntek egymástól. Évának igen csak főtt a feje. Pont Ádámot hívja oda, most mi lesz. Alig várta, hogy Icának elmesélje az egészet. Maga sem tudta mi tévő legyen. Imi, céltudatos megbízható, jóképű fiú tényleg tetszett neki és ráadásul már az anyukájának is be akarja mutatni. Ám, ő még nem volt felkészülve egy ilyen komolyabb udvarlóra. Ádámot igazából nem ismeri, de nagyon helyes fiú.

– Menjünk el, – mondta Ica – nincs abból semmi.

– Igen, de mind a két fiú tetszik és olyan ciki.

– Nem baj most legalább nyugodtan tudunk beszélgetni, aztán majd jobban megismered őket.

– Nem akarom áltatni egyiket sem és megbántani sem.

– Ezzel, még semmi sem történik. Ne aggódj már annyit! Különben is meglátod, hogy melyik fiú közeledik hozzád jobban, ráérsz akkor is dönteni.

Ica, lazára vette a figurát, de annyiból jó volt, hogy megnyugtatta Évit.

Vasárnap kora délután elmentek Imiékhez. Az anyukája nagyon kedves és mosolygós volt. A süti is nagyon ízlett mindenkinek. Jó hangulatban telt el a délután, sokat beszélgettek, nevetgéltek. Éva, Ádám és Ica egyszerre jöttek el.

– Évi, te nem akarsz atletizálni? – kérdezte Ádám.

– Én inkább a labdajátékokat szeretem.

– Jó, de abba is kell futni, méghozzá gyorsan és nem mindegy, hogy milyen testtartással. Gyere ki egyszer velünk, nézd meg! Hátha kedvet kapsz hozzá – invitálta Ádám.

– Jó rendben, majd megbeszéljük mikor.

Ezzel Ádám elköszönt tőlük.

– Te tényleg kimész velük?

– Látod, annyira akarta.

– Igen, szerintem Ádámnak is tetszel.

– Tényleg úgy látod? Én nem vettem észre. Azt hittem, haragszik rám, amiért elgáncsoltam.

– Persze, azért hívott el edzésre! Oda már egyedül mész! – és nevetett hozzá Ica.

– Húha! Akkor vagyok bajban! Na, majd lesz valahogy.

Az iskolának szép nagy udvara volt. Másnap Éva éppen menni akart hátra a sportpályára, amikor egy nagyobb tömörülést vett észre, kissé félreeső részen. Ő is odament megnézni, hogy mi történik. Két fiú összeverekedett. Egyik Árpi az osztálytársa, aki egyébként egy nagydarab fiú. A másikat nem ismerte. Ez a srác már fojtogatta Árpit.

– Valaki menjen már az ügyeletes tanárnak szólni! – kiáltotta Évi.

– Te, meg engedd el! – kiáltott rá.

– Ne szólj bele! – ordított vissza a fiú.

– Nem látod, hogy már fuldoklik?

Ezzel, odalépett a fiúhoz és jól sípcsonton rúgta. Persze, rögtön elengedte Árpit, aki lehuppant a földre.

– Árpi, jól vagy? – kérdezte tőle Éva.

Ő csak bólintott, és nehezen kinyögött egy köszönömöt. Mire a tanár odaért, már rendeződtek a viszonyok, de Árpit beküldték az orvoshoz, mert elég ramatyul nézett ki. Közben, odaérkezett Ádám is.

– Évi, mikor jössz ki velünk edzésre?

– A héten már nem, mert nekem is kézi edzésem van. A jövő hét jó lesz.

– Rendben, akkor majd egyeztetünk.

Becsengettek és mindenki órára ment. Árpi is visszatért az osztályterembe, már jobb színe lett.

A következő héten Imi rákérdezett Évára.

– Ádám mondta, hogy kijössz majd velünk egy edzésre. A holnap jó neked?

– Igen, persze.

– Akkor mehetünk majd együtt?

– Az jó lenne. – válaszolta mosolyogva.

Másnap, Ádám is csatlakozott hozzájuk. Éva már ismerte a pályát, ő is odajárt, csak kézi edzésre. A fiúk gyorsan átöltöztek és elkezdték a bemelegítő futást. A lány pályaszéléről figyelte őket.

Imi odaszólt, hogy menjen ő is futni velük, ha van kedve. Ám, Éva visszautasította, hogy fut eleget edzésen, meg meccseken. Erre, Ádám odalépett hozzá.

– Figyelj, láttalak futni, amikor a fiúkkal hátul kéziztél. Nézd meg az Imi testtartását, így könnyebb és gyorsabb. Told előre a csípődet, próbáld meg és közben mutatta a helyes testtartást futásnál.

– Évi, futott egy sprintet, – tényleg jobb így! Köszi!

Ádám, tovább magyarázta a helyes testtartás előnyeit. Majd visszament futni. Az edzés után mindhárman hazamentek, még másnapra tanulniuk kellett. Éva, felnézett mindkét fiúra, igazán jó fejek voltak, továbbra is tetszettek neki. Ádám, pörgősebb és határozottabb, ez egy kicsivel jobban bejött. Gyorsan eltelt az év, már sarkukban volt a nyári szünet. Szomorúan búcsúztak el egymástól, hogy majd csak szeptemberben láthatják egymást újra.

Már jó egy hónap eltelt, amikor Éva az utcán véletlen összefutott Ádámmal. Nagyon megörültek egymásnak és sokáig beszélgettek, majd a fiú felvetette, hogy másnap menjenek el moziba. A lány meglepődött, de elfogadta a meghívást. Nagyon jól érezték magukat. Ádám, hazáig kísérte őt, majd búcsúzóul megcsókolta. A nyár folyamán többször találkoztak, nagyokat sétáltak, múzeumot látogattak. Éva imádta a plüss állatokat, főleg a macikat. Születésnapjára, nagy meglepetés érte. Ádám egy hatalmas plüssmacival lepte meg. Annyira boldog volt, nagyon örült neki. Időközben kiderült, hogy Ádám édesapja nagyon jól ismeri a lány édesapját. Mindkét család örült és támogatta kapcsolatukat. Elröpült az idő és már a ballagásra készültek. Az osztály egy búcsú házibulit tartott, amire természetesen Ádámot is meghívták, de Imi nem ment el.

A lányok sütit vittek a fiúk üdítőt. Remek hangulat volt táncoltak, nevetgéltek. Majd később estefelé előkerült egy üveg konyak valahonnan. A fiúk elkezdtek inni. Éva látta, hogy Ádám is iszik és ez nagyon nem tetszett neki, de nem szólt semmit. Majd egyszer csak, Ádám egy pohár konyakkal a kezében odament hozzá.

– Hoztam neked is, igyál te is.

– Sportember nem iszik, és nem dohányzik. – válaszolta elutasítóan.

– Akkor te hülye vagy!

Ezzel sarkon fordult és otthagyta Évit. Ez nagyon rosszul esett a lánynak. Szinte beleégett a lelkébe. Szomorúságot és csalódottságot érzett. Nem is volt kedve tovább ott maradni. Egy darabig még a konyhából figyelte őket, majd felöltözött és hazaindult. Most először bánta meg, hogy Imi helyett Ádámot választotta.

Ádám, másnap ugyan bocsánatot kért tőle és megígérte, hogy többé nem fog ilyen előfordulni. Azonban Éva szívén, túl mély sebet ejtett ahhoz, hogy meg tudjon bocsájtani. Félt attól, ha most ilyen hangnemet enged meg magának, akkor mi lesz később. Már nem bízott benne. Ádám ostromolta egy darabig, de zárt kapura talált. A lány szívét, már nem tudta többé megnyitni. 

OSZTÁLYKIRÁNDULÁS

NOVELLA ; Kaland

OSZTÁLYKIRÁNDULÁS

      Írta: Poór Edit

 

            A 7/a osztályos tanulók, osztályfőnökükkel egynapos  osztálykirándulást szerveztek a Mátrába. Kora reggel indultak autóbusszal Kékestetőre, majd onnan egy hosszabb túrát terveztek. Pompás időnek ígérkezett, a tündöklő napsugár beragyogta a tájat.

            Az éles, tiszta magaslati levegőt szinte harapni lehetett. A buszt a parkolóban hagyták, míg ők elindultak a Saskő irányába. Az osztályfőnökük Gergő bácsi, ismerte az utat, már többször túrázott a Mátrában, így tudta merre érdemes menni.

A meteorológiai intézet felé indultak, melyet megcsodáltak, majd, tovább haladtak a Rákosi villa felé. Itt szomorú látvány tárult a szemük elé. Elhagyatott és szinte romokban hevert. Fénykorában, azonban gyönyörű épület lehetett. Még kis kápolna is volt az emeletes lakótér mellett. Gergő bácsi elmesélte a gyerekeknek, hogy a Csonka család építette ezt, és a Szanatóriumot is. Azonban az államosítás után Rákosi fenntartotta magának, azért lett Rákosi villa a neve. Halála után az Önkormányzathoz került, bölcsőde és óvoda volt, az itt dolgozók gyermekeinek. Aztán hagyták lepusztulni sajnos.

Ezután elindultak az erdő mélyébe. Mindjárt jobb kéz felé, az osztályfőnök mutatott nekik egy hatalmas fát, aminek a gyökerei nagyon vastagok voltak és egy sziklacsoport tetején állt. Különleges látványt nyújtott, úgy nézett ki, mint egy piramis. Ahogy tovább haladtak, egy másik sziklacsoporthoz érkeztek, ami felőlük laposabb volt, de a másik oldalán hatalmas, mély szakadék tátongott.

– Gyerekek! Itt egy kicsit gyönyörködhettek a tájban és meg- pihenhettek a sziklákon, ha gondoljátok. Lehet fotózkodni is, még hosszú út vár ránk.

– Tanár úr! – szólt halkan Réka és meglökte a könyökével Pétert, aki ikertestvére. A szemével felfelé mutatott, épp a feléjük feletti faágára.

Alig lehetett őket észrevenni, annyira tudtak rejtőzködni. Két bagoly volt, ott ültek mozdulatlanul és csak a nagy szemeikkel néztek le rájuk. A többiek figyelmét is felhívták rá óvatosan, hogy el ne riasszák őket.

A hegygerincen folytatták tovább útjukat, kék és sárga színű vonaljelzésen. Elég meredek, nehéz sziklás terep volt. Óvatosan haladtak lefelé, néhol a fákba kapaszkodtak, lábaikat pedig a gyökereikbe támasztották meg.

 Amikor leértek egy szélesebb, könnyebb területen sétáltak tovább. Az osztályfőnökük elmesélte, hogy ehhez az úthoz egy monda is fűződik. Mindjárt ott állt előttünk egy fakereszt, melyet a Szentimrevárosi Egyesület 1999-ben állított fel, a kereszten egy tábla is jelzi Szent Erzsébet emlékét.  Ez egy kisebb sziklacsoport és az oldalán a szakadék felett látható két ló fejformája, melyben a szemeik és sörényeik is kirajzolódnak élesen. Nem sokkal mellette egy hatalmas szikla oszlop emelkedik fel a szakadék felől, mintha ki lenne faragva. A monda szerint a királyfi és a királykisasszony lovainak sziklában megdermedt formája, valamint az oszlop maga a királyfi. Mindezt, egy rosszindulatú boszorkány művelte velük bosszúból. A királykisasszonynak még volt annyi lélek jelenléte, hogy tovább futva meneküljön, ám a boszorkány varázsa őt is utolérte. Az út jobb szélén egy nagyméretű szikladarab látható mely egy varangyos békát ábrázol. A királykisasszony itt vált kővé. Azóta is várja, hogy valakinek a csókjától feléledjen! Az arra járó túrázók, akik ismerik a mondát, mind megcsókolják a békát. A boszorkány ezután találkozott egy jóindulatú varázslóval, aki meg akarta büntetni ezért a tettéért. Majd megszüntette volna a gonosz varázslatot a kőbe dermedtek felett. A boszorkány, azonban ezt nem hagyta. Sajnos egy hajszállal gyorsabb volt. Így a varázslóból teknősbéka lett, melyet az út baloldalán láthattunk. Ám, mielőtt a varázsló kővé dermedt volna, még sikerült eldobnia a boszorkány felé varázstőrét, ami eltalálta. Így feje törzsétől leválva elgurult, majd szintén kővé dermedt. Nem messze a teknősbékától az út baloldalán található. Azóta is kőszoborként díszelegnek az arra járó turisták csodájára.

– Hát ez nagyon érdekes volt Gergő bácsi! – kiáltott fel Péter.

– Micsoda természeti látvány! – fűzte hozzá Réka is.

– Peti, mi csókoljuk meg a békát! Hátha valami széplány lesz belőle és csak mireánk várt! – szólalt meg Pisti, a barátja mosolyogva.

A történet felcsigázta az ifjúkat. Egymás után versengve, nevetve csókolgatták a békát.

– Én meg akkor megyek, a teknősbékát csókolom meg! Hátha a varázsló is életre kell, vagy varázsol egy jó bizonyítványt! – kiáltotta Marci hangosan nevetve.

– Úgy van Marci! Minden lehetőséget ki kell használni – tette hozzá a tanár és ő is jót mosolygott a gyerekeken.

Nagyon vidáman, jól érezte magát az osztály. Rengeteg fotót készítettek egymásról és a sziklaképződményekről. Ahogy tovább haladtak, egy nagyon meredek, csúszós szakasz jött felfelé. Gergő bácsi előrement és szólt, hogy segítsenek egymásnak felkapaszkodni, ő fentről húzta, egyesével fel a gyerekeket. Elérkeztek egy kőből épült emlékműhöz, körülbelül 900 méteren lehettek. A kőrakétára hasonlító emlékoszlop, az I. világháborúban elesett turista hősöknek állít emléket. Alapzata kereszt formájú, ívesen csúcsosodik felfelé. Majd kissé távolabb, egy keskeny szírt nyúlik bele a semmibe. Alatta hatalmas mély szakadék tátong, minden oldaláról. Ez Saskő, a kilátás innen egyszerűen pazar panorámát nyújt, félkörívben belátni az egész völgyet és hegyormokat. Kissé lejjebb, jobbra van az úgynevezett Kis – Saskő, ami arról kapta a nevét, hogy korábban ott hosszú ideig sasfészek volt. A szirten megpihentek és gyönyörködtek a lenyűgöző tájban.

– Na, gyerekek! Induljunk el visszafelé, mert nagyon eltelt az idő – szólt az osztályfőnök.

A visszaúton újra megcsodálták a formás kőszikla alakzatokat.

– Segítség! – kiáltotta Réka.

– Mi történ? – kérdezte Gergő bácsi.

De ekkor Réka, már a szakadék felett lógott egy faágon, amit szerencsére elkapott, mert megcsúszott.

– Tarts ki! – kiáltotta Péter rémülten.

Mindenkit a félelem érzése kerített hatalmába. Sajnos olyan távol volt az úttól, hogy nem tudták kihúzni. Azonnal telefonálni próbált a tanár, de minimális térerő miatt szakadozott a vonal. Nehezen, de végül is sikerült értesíteni a hegyimentőket. A lány ereje már fogytán volt, a társai az útról biztatták és próbáltak erőt adni neki. Egyszer csak recsegés, ropogás és a fa ága a mélybe zuhant Rékával. Síri csend lett úrrá egy pillanatra. Majd visítás és sírás tört elő a gyerekekből.

– Réka! Hallasz? – kiáltott le Péter.

Azonban nem jött válasz. A sziklafal oldalától, azt sem látták, hogy hova zuhant. Megérkeztek a hegyimentők és speciális felszereléssel lementek érte. A diáklány eszméletlenül feküdt, egy kiemelkedő rámpán. A helyszínen szállítható állapotba hozták és helikopterrel vitték a legközelebbi kórházba.

Az osztály szomorúan indult visszafelé egy erdei kocsiúton, mely teljesen sima, egyenes, könnyű útszakasz volt, de hosszú. Hirtelen megtorpantak, mert egy mufloncsapat száguldott át előttünk a hegygerinc felől, lefelé a szakadék irányába és eltűntek az erdő mélyében. Aggódtak az osztálytársuk miatt. Bár már magához tért, amikor a szakadékból felhozták, ez némi reményt adott nekik. A muflonok látványa, pedig kicsit felvidította őket. Péter, ahogy lehetett azonnal értesítette szüleit a történtekről, akik késlekedés nélkül igyekeztek a kórházba Rékához.

Közben ők is visszaérkeztek az ország legmagasabb pontjára, ahol még készítettek néhány fotót és a pavilonsoron vásároltak egy kis emléket. Ezután a busszal elindultak hazafelé, de útközben Pétert kitették a korháznál. Réka, már mosolyogva várta az ágyán ülve, begipszelt lábbal. Megúszta a balesetet néhány zúzódással és lábszárcsonttöréssel.

 

A KIS RÓZSÁS HÁZ

NOVELLA ; Romantikus

A KIS RÓZSÁS HÁZ

Írta: Poór Edit

 

            Lionelnek jól menő ügyvédi irodája van Toulonban. Rengeteget dolgozik és meg is van az eredménye. Feleségével együtt nevelik egyetlen gyermeküket Renét, aki éppen elkezdte az egyetemet. Boldog házasságban élnek már több mint húsz éve. Kikapcsolódásként, a nagyszülőktől megörökölt úgynevezett „kis rózsás házba” vonulnak vissza mindig a világ zajától, ha csendre, nyugalomra vágynak.

            Ez a ház a tengerpart közelében áll. Környéken is csak úgy ismerik, hogy a „kis rózsás ház”. Nem nagy alapterületű, de nagyon hangulatos kis nyaraló. A falán körben tűzpiros futórózsa nyiladozik, innen kapta a nevét. Az előkertjében különböző színű és fajtájú rózsák alkotnak mintát. Ablakából a tengert látni, melynek sós illatát enyhe szellő hozza el. A hullámok halk morajlása betölti a környéket. Távolabb egy kis sziget és jobbra sziklás hegyvonulat. Maga a tengerpartja homokos. Egy szóval festői, idilli táj. Itt viszonylag nagy távolságra található egy – egy házikó, biztosított az örök csend.

Lionel elképzelése az volt, hogy René a jogi egyetem elvégzése után, majd átveszi tőle a praxisát. Ő meg visszavonul feleségével a zajos várostól, békés kis nyaralójukba. Ám az élet mindig hoz fordulatot. Neje megbetegedett, rövid szenvedés után eltávozott a földi világból. Ezt nagyon nehezen tudta feldolgozni, és a munkájába menekült.

René időközben, ugyan elvégezte a jogi egyetemet az apja kérésére és hétköznapokon nála ügyvédbojtárkodott. Igazából a festészethez vonzódott, kitűnő tehetsége volt hozzá. Egyébként is szuper intelligens, jó memóriával rendelkező fiú. Minden szabadidejét a kisházban töltötte és hobbijának, a festészetnek élt. Az egyetemi évek alatt, udvarolt lányoknak, de komoly kapcsolatra nem került sor. Nem tudták elviselni, hogy tanulás után, a festészet az első és nem ők. Rohamosan teltek az évek.

Lionel nem nézte jó szemmel, hogy fiát teljes mértékben leköti a festészet. Féltette, hogy agglegény marad. Ő már korosodóan, szerette volna, ha fia megnősül és a végtelen csendet az apró gyermekek kacagása tölti be. Emiatt sokszor zsörtölődött is vele.

Az egyik hétvégén, ahogy kipakolta a festőállványát és éppen csak pár ecsetvonást csinált, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki kiáltozik.

– Segítség…! – Segítség valaki…!

A hang irányába fordulva látta, hogy valaki a vízben úszik, elmerül, újra feljön és kapálódzik. Azonnal rohant és úgy ahogy volt ruhástól ugrott be, hogy ki mentse az illetőt. Akkor látta, hogy egy fiatal csinos lány. Kihúzta a partra, épp az utolsó pillanatban mentette meg, mert már nem volt annyi ereje, hogy magától újra feljöjjön a víz felszínére.

– Köszönöm…! – nyögte a lány erőtlenül.

René gyorsan hozott egy nagy törölközőt és becsavarta vele.

– René vagyok, – mondta.

– Elen, – és mosolygott hozzá.

– Hogy kerülsz ide? Itt nagyon mély a víz, erre nem szoktak úszkálni, legfeljebb néha egy – egy csónak.

– Kicsit arrább, gondoltam megmártózom. Csak úsztam és úsztam. Amikor felnéztem, hirtelen nem tudtam merre kell visszafelé úsznom. Itt, azt sem tudom, most hol vagyok, az erőm pedig már elfogyott.

– Még sosem találkoztunk, pedig én minden szabadidőmet itt töltöm.

– Igen, én Toulonban élek, csak néha a nagyimat meglátogatom, most is nála vagyok hétvégén. Látom a te ruhád is csupa víz, nagyon köszönöm, hogy megmentettél.

– Ja, megyek átöltözöm, veszek valami szárazat és készítek ki neked is, inget és rövidnadrágot meg ne fázz, sajnos csak férfi ruhával szolgálhatok – mosolygott hozzá René.

– Nagyon kedves vagy, köszönöm szépen, jó lesz – mondta viszonozva a mosolyát.

– Készíthetek egy limonádét is a nagy ijedtségre?

– Igen, jól esne.

– Itt a limó! A szobában kikészítettem számodra a ruhát.

Renének, nagyon szimpatikus volt a lány, pedig semmit sem tudott róla. A barna szemei olyan különösen, ellenállhatatlanul csillogtak. Elen, amikor elkészült, visszament Renéhez.

– Nagyon köszönöm a vendéglátást! Gyönyörű ez a ház és a kert is. Most mennem kell, de nem tudom merre induljak. Útba igazítanál? Holnap visszahozom neked a ruhádat.

– Természetesen, de gyere elviszlek a nagyidhoz.

– Köszi, de a kerékpárt valahol elhagytam, meg kellene keresni, aztán már odatalálok.

– Jó menjünk.

– Elindultak visszafelé, majd egy dombnál szólt Elen, hogy – ez, az itt állj meg kérlek. Innen, már tudom az utat.

– Rendben,  – de René kiszállt a kocsiból és betette a kerékpárt.

– Gyere haza viszlek, az a biztos – és mosolyogva kacsintott egyet.

A lány nem ellenkezett, örült neki, hogy addig is vele lehet. Nagyon elnyerte tetszését René. Amikor megérkeztek, már várta Elent a nagymamája.

– Drága kis unokám, hát merre jártál? Mi ez a ruha rajtad? Ki ez a fiú? Hogyhogy ő hozott haza, csak nem történt valami baj? – záporoztak a nagyi ajkáról az aggódó kérdések.

– René vagyok, – mutatkozott be, mosolyogva.

– Elen majd mindent elmesél. Nem is akarok tovább zavarni  –és kedvesen elköszönt.

Elen és a nagymamája között nagyon erős kapcsolat volt, szinte a pótédesanyja. Korábban minden iskolai szünetet az ő felügyelete alatt töltött el. Szülei nagyon elfoglalt üzletemberek. Jómódúak, de lányukra nem sok idejük maradt. Menedzser szakon végzett az egyetemen és most kiállítás szervezőként dolgozik egy galériában. Toulonban gyönyörű lakása van, azonban néha – néha, mint most is, a nagyinál tölt egy hétvégét.

A konyhában leültek az ebéd mellé és töviről – hegyire, mindent elmesélt neki Elen.

– Nagyon szimpatikus fiú ez a René. Hálás vagyok én is, hogy megmentett. Majd hívd el egyszer ebédre hozzánk. Sokkal inkább hozzád való, mint Gaston. Különben is hol van már megint, miért nincs itt veled?

– Jaj, nagyi! Tudom, hogy nem szívleled. Továbbképzésen van.

– Aha..! És te miért nem vagy vele akkor?

– Mert én inkább itt vagyok most veled, mosolygott Elen és kedvesen megölelte.

– Drága kislányom, tudod nincsenek véletlenek, a sors írja az életünket, és ami meg van írva az elkerülhetetlen. Gondolkodj el ezen.

– Igen tudom…, de Gastonnal már az egyetemi évek óta szeretjük egymást és együtt vagyunk. Nekem biztosan ő rendeltetett.

– Na, pont ez a bajom vele! Hány éve, nem jutott eszébe, hogy megkérje a kezedet és még csak a családot sem akarja közelebbről megismerni. Elég volt neki mindenkivel egyszer találkozni él, mint „Marci Hevesen” Neki mindig külön útjai vannak. Te, hányszor voltál a családjánál?

– Csak egyszer hívott meg, amikor megismertem a szüleit.

– Hát pont erről beszélek, nem vesz ő komolyan téged. Az idő meg csak eltelik.

– Nagyi értsd meg, szeretjük egymást és megbízok benne.

–Rendben, te tudod.

Másnap Elen visszavitte a ruhát Renének, aki ismét az állvány mellett folytatta az előző napi kép festését.

– De gyönyörű! – szólalt meg váratlanul a háta mögött.

René, annyira belefeledkezett a festésbe, hogy észre sem vette Elen érkezését.

– Jaj, szia! Ne haragudj nem vettem észre, hogy jössz. Látom, hoztad a ruhámat, köszi szépen.

– Egy italt?

– Igen köszi, olyan finom limó jó lesz, mint tegnap.

– Gyere, üljünk le itt a rózsa lugasban. Semmit sem tudok rólad, mesélj, mivel foglalkozol?

– Pazar ez az egész környék, és micsoda finom rózsa illat, teljesen elkápráztat. Megértem, hogy szeretsz itt festeni. Van több képed is? Megmutatod? Ez is csodálatos, amit most csinálsz, jó érzéked van hozzá.

René furcsállotta, hogy kitért a kérdése elől, de nem akart tolakodni. Elővette a mappáját és megmutatta, a többi képet is. Ezek sokkal szebbek, mint amiket sokszor kiállítunk.

– Te szoktál kiállítani belőlük?

– Még nem volt rá alkalmam.

– Ezek fantasztikusak és a grafikáid is.

– Nagyon köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszenek.

–Megadom a telefonszámomat, majd hívj fel, ha úgy gondolod, hogy szeretnéd őket kiállítani. Kiállítás szervező vagyok egy galériában.

– Igen? – kérdezte meglepődve René.

– A sors útjai kifürkészhetetlenek, bár tudom nincsenek véletlenek.

– Te is olyan vagy, mint a nagyim, – mondta és felnevetett.

– Akkor biztosan jól megértenénk egymást, – mosolygott vissza és kacsintott hozzá René.

– Apropó, ő is szeretné megköszönni neked, hogy megmentetted az életét, egyetlen unokájának. Kérte, hogy hívjalak majd el egy ebédre. Csak a mai nap nem jó, mert már készülök vissza Toulonba. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de légyszi add meg te is a számod és majd hívlak, ha újra itt leszek.

– Köszönöm szépen a meghívásotokat, örömmel elfogadom. Jól érzem, magam a társaságodban, kedves lánynak ismertelek meg és szívesen találkoznék veled Toulonban is. Tudod hétköznap én is ott dolgozom.

– Nagyon kedves tőled, de maradjunk majd az ebédnél. Gaston a barátom és nem valószínű, hogy örülne neki. Tudod még az egyetemi évek alatt szerettünk egymásba. Hat éve együtt is élünk.

– Értem, bocsáss meg nem akartam tolakodni, csak nem láttam gyűrűt a kezeden.

– Mert nem is volt eljegyzés, nem tartottuk fontosnak.

–Aha.., és most hol van ő? Miért nincs itt veled?

– Továbbképzésen van.

– Akkor mért nem vagy vele? – Jaj, ne haragudj a kérdéseim miatt, végül is semmi közöm hozzá, csak önkéntelenül vetődtek fel a gondolataim, amiket hangosan ki is mondtam.

– Ne már….! Tényleg pont olyan vagy, mint a nagyi, ő is ugyanezeket kérdezte. De semmi baj, akkor majd jelentkezem.

– Rendben és köszönöm a meghívást, kézcsókom a nagyidnak.

René szomorúan nézett a lány után. Gondolta erről is lekésett, pedig igen mély nyomot hagyott a lelkében. Maga sem tudta megmondani mi az, ami ennyire vonzotta hozzá. Mindennap ott volt a gondolataiban, folyton a telefonját bámulta, és azt várta, hogy egyszer csak Elen hívja. Ő nem merte, hiszen barátja van és nem akart kettejük közé állni.

A lányt lekötötte a munkája, sűrű napjai voltak. Már egy hónap is eltelt talán. Furcsállta, hogy szinte naponta bevillan előtte René mosolya. Szinte menekült előle a munkába. Már restellte, hogy a nagyinál is régen, volt, mindig csak ígérgette, de nem került rá sor. Lelke mélyén félt a Renével való találkozástól. Olyan vonzalmat érzett iránta, amit Gaston iránt nem, és ez borzasztóan zavarta. Talán ez lehet az igaz szerelem? Tette fel magának a kérdést. Teljes zűrzavar volt a szívében, hiszen Gastont is szerette, csak másképpen. Hiába próbálta a René iránti érzéseit elnyomni, annál rosszabbul érezte magát. Elhatározta, hogy ez nem mehet így tovább, ki kell derítenie, hogy ha találkoznak, mit fog érezni.

Tényleg nincsenek véletlenek, egy művész lemondta betegség miatt a kiállítását. A galériában szabaddá vált egy hét. Elen telefonált Renének, hogy hozza a képeit és egy hétre ki tudja állítani, van szabad hely. Éppen jókor, gondolta, legalább letisztulnak, majd az érzései és végre megnyugszik, ha találkozik vele.

René nagyon boldog volt, amikor megcsörrent a telefonja és látta Elen az, olyan gyorsan vert a szíve, hogy majd kiugrott. Persze örült a kiállítás lehetőségének is. Azonban minden örömét felülmúlta, hogy újra láthatja őt.

A találkozásuk alkalmával, legszívesebben egymás nyakába ugrottak volna. René, azonban látta, hogy a lány igen visszafogottan hivatalos. Elfojtották az egymás iránti érzéseiket. Remekül lezajlott a kiállítás és pár képet vettek is tőle.

– Szabad vagy ma este, meghívlak vacsorára itt a közeli étterembe?

– Ne haragudj, nem lehet, már sietek haza.

–Csak üzleti vacsora, szeretném megköszönni neked a lehetőséget.

– Nincs mit, hiszen a lehetőség adott volt és te nagyon tehetséges vagy. Talán két hét múlva, majd el tudok menni a nagyihoz és akkor áll az ebéd. Megünnepeljük, de majd telefonálok. Mosolygott, majd sietősen az órájára pillantva, közölte, hogy most mennem kell. René szomorúan, de elfogadta a visszautasítást, nem is tehetett mást.

Alig telt egy hét, amikor úgy hozta a sors, hogy Elen már kora délután haza tudott menni. Látta, hogy Gaston kocsija a ház előtt áll. Meglepődött, hogy már ő is otthon van. Gondolta, de jó akkor még el tudnak menni még valahová kikapcsolódni. Ahogy az előszobába ért látta, hogy ismeretlen kiskabát van a fogason, mi az vendéget is hozott, morfondírozott magában. Fura hangok ütötték meg a fülét, ami már nem tetszett neki, balsejtelmei lettek. Egyből a hálószobába ment és ott találta Gastont egy másik nővel. Totálisan kiborult.

– Azonnal tűnjetek innen, mindketten! Most! – ordította teljesen kifordulva magából.

A lány nagyon megijedt és rögtön összeszedte magát, már ott sem volt. Elen könnyeivel küszködött, egyszerűen hihetetlen volt számára ez a szituáció, annyira megbízott Gastonban. A fiú, próbálkozott, bocsánatot kért, de hiába.

– Gaston, egy szót sem akarok hallani tőled!  Szedd össze a cuccodat és soha többé látni sem akarlak! Igyekezz! – ordította Elen.

Teljesen kibukott, vége minden álmának, amit Gastonnal épített fel. Már egyedül maradt a lakásban, de csak zokogott megállás nélkül. Kezdett esteledni rájött, hogy nem bír abban a lakásban maradni, az ágyban aludni. Kivett egy hét szabadságot, gyorsan összecsomagolt, majd leutazott a nagyihoz. Már egészen későn érkezett meg.

– Mi történt, kislányom, hogy ilyen későn jössz? Nem is szóltál nekem – kérdezte ijedten.

Elen a sírástól szinte szóhoz sem jutott.

– Gyere, főzök egy kis nyugtató teát.

Elen csak bólogatott, majd kicsit megnyugodva elmesélte a történteket.

– Nagyon sajnálom, – mondta és magához ölelte Elent, majd ő is elmorzsolt egy könnycseppet.

– Maradhatok itt egy hetet?

– Persze, micsoda kérdés ez! Tudod, hogy mindig örülök, ha itt vagy és addig maradsz, ameddig csak akarsz.

– Köszönöm, most megyek aludni. Jó éjt – és adott egy puszit a nagyinak.

–Aludj jól! Pihend ki magad.

Jól teltek napjai, már egészen kezdett magára találni Elen. Sokat beszélgettek a nagyival. Átgondolta és megértette, hogy bármennyire is fáj, de új életet kell kezdenie és túl kell lépni ezen. Még fiatal és még találhat olyan valakit, aki becsületes. Azt tisztán látta, hogy abban a lakásban már nem tud boldog lenni senkivel, el kell adnia és valahol máshol kell majd lakást vennie. Kiment a kis dombra, hogy teljesen egyedül gondolja végig az elkövetkezendő teendőit.

René éppen ment visszafelé a városba és azt hitte rosszul lát. A kis dombon ott ült Elen. Azonnal megállt és oda ment hozzá.

– Szia Elen! Hát te?

A lány megörült, ahogy meglátta, szinte fellélegzett.

– Itt vagyok a nagyinál, szabit vettem ki, történt egy kis változás.

– Mesélj! – közben leült a lány mellé.

Még mindig könnyek között beszélt a történtekről. René közben átkarolta, Elennek jóleső érzés volt a vállán kisírnia magát.

– Ha akarod, én mindenben segítek neked, mindig számíthatsz rám.

– Nagyon kedves tőled! Köszönöm. Holnap gyere el, a már rég esedékes ebédre – hívta mosolyogva.

– Ott leszek! Köszönöm! Haza vigyelek?

– Jaj, nem! Köszi, itt a kerékpárom.

Elen boldogan mesélte a nagyijának, hogy találkozott Renével és meghívta ebédre. Szinte kicserélték, újra önmaga volt. Másnap az ebédnél felszabadult, remek hangulatban beszélgettek és jókat nevetgéltek.

Pár hónap múlva a lány talált megfelelő lakást és a költözéshez megkérte Renét, hogy segítsen. Persze ő készséges volt. A barátságuk kezdett elmélyülni. Tudat alatt, már régen szerelmesek voltak egymásba, talán az első pillanattól kezdve. René, nem akart tolakodó lenni, így elnyomta érzéseit. Elennek, pedig ott volt Gaston és bár furcsállta a jelenséget, de nem akart neki teret adni.

Most jött el az ő idejük, végre szabadon feltörhettek mindkettőjük érzései. Minden percüket együtt töltötték, nagyon boldogok voltak egymással. Imádtak a kis rózsás házban lenni. René festhetett nyugodtan, amíg Elen ellátta a házi teendőket. Sokat voltak a nagyinál és segítettek neki, amiben csak tudtak. Lionel is boldog volt, végre látta a lehetőségét annak, hogy még megismerheti az unokáit.

            A karácsonyt mindannyian Elen szüleinél töltötték és René megkérte a lány kezét, aki boldogan mondott igent. Egy félév múlva már az esküvőjüket tervezték. Nem vártak sokat a családalapítással sem. „ A kis rózsás ház” meghozta számukra is a boldogságot. Ami a sors könyvében meg van írva, az kitörölhetetlen.

 

A ZENEAKADÉMIAI NÖVENDÉK

NOVELLA ; Romantikus

A ZENEAKADÉMIAI NÖVENDÉK

Írta: Poór Edit

 

            Sebastian, gyönyörű ifjúvá érett. Magas, sportos testalkatú, fekete göndör haj, kreolos bőr és fekete szem, mely csillog, mint a gyémánt. Gyermekkorától imádja a zenét. Szülei jómódúak, így már kiskorától elkezdett zongorázni és hegedülni. Hatalmas tehetségnek ígérkezett.

            Könnyen tanult, mindenből kitűnő volt. Természetesen a Zeneakadémián folytatta tovább tanulmányait. Már az egyetemi évei alatt felkérték kisebb koncertekre. Neki a zene töltötte ki minden percét.

Az Akadémia elvégzése után megkérték, hogy maradjon ott és tanítson, hiszen ilyen kiváló képességű fiatal embert nem akartak elengedni. Sebastian elfogadta ezt a lehetőséget. A diáklányok, minden ürügyet felhasználtak, hogy a közelébe lehessenek. Persze tanítvány és tanár között semmilyen viszony nem megengedett. Ezzel ő is tisztában volt, hiszen a remek állását kockáztatta volna. Néha már egy kicsit terhére is volt a lányok rajongása. Azonban, mindig diplomatikusan kezelte.

A téli szünet időszakára felkérést kapott Salzburgban egy koncertsorozat fellépésére. A terv szerint, ő zongorajátékot ad és a szervezők egy hegedűművészt szerződtetnek mellé, aki kíséri. Egy hetes program, utazással együtt, nagyon megörült neki. Addig még van egy hónapja felkészülni rá. A szervezőtől egy hét múlva kapott e – mailben az állt, hogy a hegedűművész lemondta a koncertet, mert megbetegedett. Azonban mindenképpen szeretnék, ha a koncert stílusa maradna. Megkérték, ha tud, hozzon magával egy hegedűművészt és őt is szerződtetni fogják, várják mielőbbi válaszát.

Sebastian először nagy gondban volt. Aztán hirtelen kipattant a fejéből az ötlet. Az Akadémián meghirdet egy hegedűversenyt, és aki azt megnyeri, ő lesz a koncert hegedűse. Így még lesz idejük, gyakorolni és összehangolódni is. Hozzá is fogott a szervezéshez és a tanári karból lesznek a zsűritagok, akik vállalják a kis plusz munkát. Minden flottul ment, még örültek is neki az egyetemen, hogy milyen jó ötlet.  A tanítványok borzasztó nagy lázban égtek, hiszen ez mindenkinek egy hatalmas lehetőség a karrier szempontjából, na és arról nem beszélve, hogy Sebastiannal tölthetnek egy hetet kötetlenül.

A fiatal tanár, maga is kíváncsi volt az eredményre, mert több tehetséges tanítvány is volt. Arianara tippelt, hogy ő fogja megnyerni a versenyt. Már korábban is felfigyelt kiváló egyéniségére és művészi képességére, ami kimagaslott a többiek közül. Soha nem rajongta körül, mindig meghúzódott a háttérben. Alázatos volt a zene iránt és tisztelte tanítóját. Bár a szeme csillogása elárulta, hogy nem közömbös számára. Ha tekintetük találkozott és ott felejtődött néhány pillanatig, rögtön szégyenlősen lesütötte tiszta, átható kék szemeit.

A verseny zökkenőmentesen lezajlott. Mindenki nagy izgalommal várta az eredményhirdetést. Sebastian meg sem lepődött, hogy Ariana lett az első, nagy örömmel gratulált neki. A lány azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól. Persze a többiek picit irigykedtek rá, de annyira kedves és szerethető növendék volt, hogy együtt osztoztak örömében, tudták megérdemelten nyert.

A tanár és tanítvány együtt készültek nagy hévvel a koncertre. Gyorsan összeszoktak, minden rezdülésükkel egymásra hangolódtak. Már elég volt egy szempillantás is, és mindig tudták mit akar a másik. Hihetetlen összhangot éltek meg egymással. Ez a lelkükben is visszhangot keltett, bár maguknak sem merték bevallani. Csak az előadásra koncentráltak mindketten.

Eljött a nagy nap, az utazás pillanata. Repülővel, hamar odaértek. A szervezők már várták őket és a hotelben elszállásolták a művészeket. Közölték, hogy másnap már két órával a koncert előtt értük jönnek, addig szabadprogramjuk van.

– Ariana! Ha elhelyezkedtünk, mit szolnál hozzá, hogy felderítsük a környéket? Úgy látom, gyönyörű helyen vagyunk.

– Persze, az nagyon jó ötlet tanár úr! Egy óra múlva a halban vagyok.

– Rendben, akkor egy óra múlva ott.

Sokat sétálgattak a jó levegőn és mindenféléről beszélgettek kötetlenül. Roppant jól érezték magukat, fél szavakból is megértették egymást. Ha az egyik elkezdett egy mondatot a másik befejezte. Teljesen egy hullámhosszon voltak. Már estefelé járt az idő.

– Vacsi? – kérdezte Sebastian.

– Jólesne, válaszolta Ariana mosolyogva.

– Pizza?

–  Szuper, imádom a pizzát tanár úr!

Beültek egy pizzázóba, mindketten narancslevet és ugyanazt a pizzát kérték. Még ebben is egyezett az ízlésük.

– Ariana! Kérnék tőled valamit, igyuk meg a pertut, bár csak narancslé van – mosolygott hozzá.

– Örömmel – válaszolta szerényen mosolyogva.

– Kérlek, szólíts nyugodtan Sebastiannak, legalábbis erre az egy hétre mindenképpen. Most tekintsünk el a tanár – diák viszonytól, hiszen itt kollégák vagyunk.

– Nagyon köszönöm – mondta alázattal, de a szíve a torkában dobogott a boldogságtól.

Vacsora után visszatértek a hotelbe. Sokáig nem jött álom a szemükre. Sebastian, arról gondolkodott milyen kár, hogy ez a lány a tanítványa. Még soha nem találkozott hozzáfoghatóval. Érezte, hogy legszívesebben az egész életét vele töltené. Ariana tudta, hogy nem táplálhat semmilyen érzelmet Sebastian iránt, de ezt nem tudta megállni. Olyan magasztos érzelmek dúltak a lelkében, hogy majd szétvetették.

A nappalokat együtt töltötték, vidámak és felhőtlenül boldogok voltak. Este a koncertekkel fenomenális sikereket arattak. Az utolsó este elmentek megünnepelni a parádés fellépés sorozatukat. Vacsora után, már hűvösebbre járt az idő. Sebastian, óvón ölelte át Arianát, aki lágyan bújt hozzá közelebb. Egy kirakat előtt megálltak és az üveg visszatükröződésében meglátták önmagukat. Mindketten arra gondoltak, milyen csodálatos párt alkotnak. Lassan, egymás felé fordultak és vágyaik csókjuk tüzében olvadt el. Majd hirtelen tudatukra ébredtek.

– Sajnálom Ariana, nem lett volna szabad.

– Ne mond ezt Sebastian, én boldog vagyok veled.

– Én is drága, és megvallom halálosan beléd szerettem. Soha senki iránt még nem éreztem ilyen érzelmeket. De, mi lesz velünk? Most, hogyan tovább?

– Maradjunk itt hétvégére.

– Szívem szerint maradnék, de ha még jobban egymásba gabalyodunk, még nehezebb lesz a távolság tartás. Te nem hagyhatod el az egyetemet, be kell fejezned! Kiemelkedő tehetség vagy nem pocsékolhatod el egy szerelem miatt. Én, kilépek az év végével, évfolyam közben nem hagyhatom ott. Ez még pár hónap addig lesz időm másik állást keresni.

– És addig…mi lesz, vagy… utána? – kérdezte könnyeivel küszködve a lány.

– Nagyon nehéz lesz szerelmem, de addig úgy kell tennünk, mintha mi sem történt volna. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kicsapják valamelyikünket is.

– Értem.., persze teljesen igazad van. De, ha elmész…?

– Ariana, legyünk őszinték, a jövőt nem tudhatjuk. Ne álltassuk egymást. Ki tudja hol, hány ezer kilométerre kapok állást. Neked még három éved van hátra. Nem akarom, hogy rám várj, mert én sem ígérhetek neked semmit, bízzuk a sorsra –ám eközben Sebastian könnyei is eleredtek. Még szorosabban ölelték át egymást, mintha soha többé nem akarnának elválni. – Soha sem felejtek el, és talán egyszer még összefutnak útjaink – súgta halkan a lány fülébe.

– Örökké élni fogsz szívemben, bármit hozzon is az élet – mondta Ariana, és búcsúcsókot lehelt Sebastian ajkára.

Már nem voltak messze a hoteltól, még szorosan fogták egymás kezét. Mindketten tudták ez az utolsó estélyük együtt. Másnap reggeli után összecsomagoltak és hazautaztak.

Az egyetemen szinte kerülték egymást, ha lehetett, nehogy szó- beszéd tárgyai legyenek. Sebastian, több ezer kilométerre lévő városban talált zenetanári állást.  Majd megszakadt a szíve, de tudta, nem tehet mást. Mielőtt elhagyta az Akadémiát, búcsúkoncertet adott. Az utolsó számot úgy konferálta fel, hogy „Ő komponálta búcsúzóul szíve minden érzésével.” Ariana tudta, neki szól és oly gyönyörű volt, nem is tudta megállni könnyek nélkül.

Sebastiant, egyre sűrűbben hívták fellépésekre. Már nem tudta az új helyen ellátni a tanári állását, így egy év múlva otthagyta. Bejárta a világot koncertjeivel, nagy hírnévre tett szert, mindenhol rajongtak érte.

Egy koncert utáni fogadáson, megkörnyékezte egy csinos szőke, kék szemű lány. Mindent elkövetett, hogy a közelében lehessen. Rendezvény szervezőként felajánlotta, hogy szervezi az ő fellépéseit is. Sebastian vonakodott először, de végülis belement. Olívia, eleinte követte minden koncertre és sikerült neki egészen elcsábítania. Egy év múlva, már össze is házasodtak.

Ariana kedves, széplány lévén, sokan udvaroltak volna neki, de senkinek sem adott esélyt. Egyetlen szerelme maradt örökre, Sebastian. Egy napon az újságot olvasva értesült róla, hatalmas betűkkel felírva, „A nagy tehetségű Sebastian, megadta magát a szerelemnek és házasságot kötöttek Olíviával!” Alatta a közös fotójuk. A lány hatalmas zokogásban tört ki, visszament lakásába és egy hétig ki sem jött csak sírt, teljesen összeomlott. Nem hibáztatta a fiút, de tudta ezzel minden esélyt elvesztett. Közben az egyetemet elvégezte, de hiába kérték maradjon tanárnak, nem volt képes az Akadémia falai között emlékeivel tovább ott élni. Hiszen, minden Sebastianra emlékeztette. Nem messze egy kis városban vállalt állást egy középiskolában zenetanárként.

Sebastian és Olívia eleinte boldogok voltak. Azonban a feleség már többre vágyott. Ő is építette a saját karrierjét és sokat volt távol üzleti tárgyalások miatt. Már nem kísérte el férjét a koncertekre. Szinte alig találkoztak, végül teljesen elhidegültek egymástól. Két év házasság után úgy döntöttek, hogy elválnak.

Ariana, az iskolából hazamenet, arra lett figyelmes, hogy Sebastian fotója lóg egy nagy plakáton. Egy hét múlva az ottani művelődési házban fog koncertet adni. Nagy izgalommal várta, talán egy pár szót fognak tudni váltani. Természetesen az első sorban foglalt helyet magának.

Elérkezett a fellépés estélye. Sebastian eleinte nem vette észre, és már folyt a koncert, amikor hirtelen megakadt a szeme rajta. A szám befejeztével, a programtól eltérően elkezdte játszani az egyetemi búcsú dalát. Persze könnyek folytak a színpad mindkét oldalán. Majd felállt és a kezébe vette a hegedűjét.

– Kedves hölgyeim és uraim, van itt egy magányos hegedű, mely arra vár, hogy meleg szívvel szólaltassa meg valaki. Van önök között, aki vállalkozna erre? – kérdezte.

Ariana, lassan felállt, majd a színpadra ment és kezébe vette a hegedűt. Még könnyes szemmel nézték egymást, de szívükben a régi láng lobogott, mely igazán soha ki nem aludt.

Ez volt az egyik legsikeresebb koncertjük együtt, mely életük végéig emlékezetes maradt.

A fellépést követően Sebastian meghívta vacsorázni Arianát. Sok megbeszélni valójuk volt az eltelt idő történéseiről.

– Kedvesem! Még van három fellépésem, amit már nem mondhatok le. Addigra neked is befejeződik az iskolai tanév. Aztán visszajövök hozzád és soha többé nem hagylak el. Most- már nincs, ami közénk állhatna, ha te is úgy akarod.

–  Igen, drága Sebastian! Mindig erre vágytam és én vagyok a legboldogabb ezen a világon. Azt a pár hónapot már csak kibírom! – és örömteli arccal mosolygott hozzá.

Hamar eltel ez a rövid idő. Ariana, elgondolkodva lépett ki az iskola ajtaján, vajon mikor jön Sebastian. Ahogy felnézett látta ott áll egy csokor vörös rózsával a kezében és már várta. A viszont látás boldog pillanatai leírhatatlanok. Még aznap este megünnepelték egy vacsora alkalmával. Sebastian intett a pincérnek, hogy hozhatja a pezsgőt. A kitöltött pohárba, egy óvatlan pillanatban bele csempészte az eljegyzési gyűrűt.

– Drága szerelmem! Igyunk arra, hogy a mi szerelmünk örök, többé soha nem válunk el egymástól! A feleségemként majd mindig mellettem leszel! – majd mosolyogva odanyújtotta a pezsgős poharat.

– Ariana, akkor látta, hogy a pohár alján megcsillan valami. Könnyekig meghatódott, ahogy Sebastian feleségül kérte.

– Ígérem, hogy mindig melletted leszek, amíg a halál el nem választ.

            Egy fél év múlva összeházasodtak. Ariana feladta az iskolában tanári állását és már csak együtt vállaltak fellépéseket. Életük végéig nagyon boldogan éltek. A kis Sebastian is óriási zenei tehetséggé fejlődött, aki igazi támaszt nyújtott szüleinek időskorára.

 

RÉGI SZERELEM

NOVELLA ; Romantikus

RÉGI SZERELEM

Írta: Poór Edit

 

            A történet Svájcban játszódik, az 1800 – as évek tájékán egy kisvárosban. Abban az időben sűrűn előfordult a családok közötti viszály, főleg vagyonosodás miatt. A szülők már előre kiszemelték fiaik vagy lányaik jövendőbelijét rangjukhoz méltóan. A szerelem igaz érzéseinek nem engedtek teret, mert a vagyon és rang jelentett mindent számukra.

            Antony és Carl gazdag nemesi család sarjai. Carl csak két évvel volt idősebb öccsénél Antonynál, aki 23 múlt. Sudár, magas és jó kiállású ifjak voltak. Kiválóan meg tanultak vívni, pisztollyal bánni. Az egyenruha úgy állt rajtuk, mintha rájuk öntötték volna. Időnként bált rendeztek a városban és ők mindig jelen voltak, szüleikkel együtt természetesen. Minden leány szívesen fogadta közeledésüket. A szülők azonban különös gondot fordítottak arra, hogy észrevétlenül, de eltávolítsák fiaik közeléből azokat a leányokat, akik nem voltak méltóak rangjukhoz.

Maya, szintén gazdag nemesi családból származott és a városban lakott egy kisebb kastélyban édesapjával, mert édesanyja korán meghalt. Jó viszonyban voltak Carlék családjával. Néha Maya is elment a bálba, de sohasem táncolt senkivel, igaz már 21 éves volt, de nem akart még udvarlót. Inkább csak szórakoztatta az ott jelenlévők mulatsága. Kicsit visszahúzódó, magának való volt, ezért nem is keltette fel a férfiak figyelmét. Édesanya és testvér nélkül nagyon egyedül érezte magát. A szomszédos faluban volt egy barátnője Kathy. Vele is csak ritkán tudtak találkozni.

Kathy 19 éves volt, nagyon csinos, gyönyörű barna szemű és hosszú fekete hajú leány. Szüleivel élt, jómódúak voltak, de nem nemesi származásúak. Így ők nem voltak hivatalosak a bálokba. Barátnőjével nagyon szeretett együtt lenni mindig jókat beszélgettek. Időnként, amikor bement a városba vásárolni, akkor mindig találkoztak, úgy szerették egymást Mayával, mint két testvér.

Egyik alkalommal Maya és Kathy, épp a cukrászdában süteményeztek és nagyokat nevetgéltek, amikor váratlanul odaköszönt hozzájuk Antony. Maya bemutatta őket egymásnak. Kathy és Antony között szikrázott a levegő, egymás szemében elmélyülve, szinte tudomást sem vettek a külvilágról. Csak fogták egymás kezét és úgy maradtak pár pillanatig. Majd kezdett kicsit kínos lenni a helyzet, hogy ebből kizökkentse őket Maya, hellyel kínálta Antonyt. Ő persze szívesen csatlakozott hozzájuk. Vidáman beszélgettek tovább, nagyokat nevettek Antony történetein. Eközben észrevétlenül fellángolt a szerelem közöttük Kathyvel. Az idő nagyon gyorsan elröpült. Antony szerette volna hazakísérni Kathyt, de ő szabadkozott. Így Mayát kísérte haza, végig Kathyről ábrándozva.

Otthon Antony folytatta az áradozást Carlnak, teljesen elvarázsolta a leány. Ezek után, már ő is nagyon kíváncsi volt rá. Megbeszélték, hogy következő bálon a lánynak feltétlen ott kell majd lennie. Ehhez, azonban Maya segítségét kellett kérniük járjon közbe, hogy Kathy is ott lehessen. Maya boldogan tett eleget a felkérésnek, hiszen látta, hogy mennyire kölcsönösek az érzéseik.

Eközben Kathy fejében csak Antony járt, aki elbűvölte teljesen. Elmerengett szép barna szemein, látta maga előtt kedves mosolyát és arcán azt a kis gödröcskét, mikor mosolyra nyitotta száját. Önfeledt álmodozásából a csengő hangja riasztotta fel. Távirat érkezett, ünnepélyes meghívó az első báljára. Szárnyalt, epekedve várta az alkalmat tudta, hogy találkozni fog Antonyval.

Elérkezett az estély napja, a fiúk már ott voltak és türelmetlenül várták Mayát és Kathyt.    Már elkezdődött a mulatság, két lány még nem volt sehol. A jelenlévők nem értették, hogy Antony és Carl még miért nem kért fel senkit, hogy – hogy még nem táncolnak.

Egyszer csak kinyílt a duplaajtó, és mint egy királynő fehér ruhájában megjelent Kathy, barátnőjével az oldalán, szüleik kíséretében. Antony eléjük sietett, bemutatkozott és rögtön felkérte Kathyt. Nagy, szenvedélyes szerelemet éreztek egymás iránt. Carlnak is megakadt a szeme Kathyn, ahogyan fekete hajának hullámai vállára simultak, szinte elkápráztatta látványa.

Nem tétovázott odament és bemutatkozott, majd lekérte a lányt öccsétől. Kathynek ez túl gyors volt, csak táncolt és táncolt, de szemével folyton Antonyt kereste. A zene épp a végéhez ért és Carl visszakísérte Kathyt a szüleihez.

Antony dühös volt bátyjára, össze is vitatkoztak. Carl kínosan ügyelt arra, hogy ezt mások ne vegyék észre.  Az est hátralévő idejét Antony és Kathy boldogan töltötték egymás társaságában. Carl lopva, irigykedve figyelte őket.

A szülők nem értettek egyet ezzel a kapcsolattal. Antony szülei határozattan tiltották őket egymástól, mert rangon alulinak ítélték Kathyt. Carl féltékenysége miatt a szülőknek adott igazat. Kathy szülei, tudták ezt és féltették lányukat a kapcsolattól.

Ezért mindig csak titokban találkozhattak és csak rövid időkre. Szerelmüket nagyon komolyan titkolniuk kellett. Emiatt nagyon szenvedtek és elhatározták, hogy megszöknek. Majd együtt kezdenek új életet. Azt tervelték ki, hogy találkoznak Mayánál és onnan együtt szöknek tovább.

Kathy már ott volt útra készen várta Antonyt. Persze ezt az egészet még Maya apja előtt is titokban kellett tartani. Ezért külön érkeztek, hátsó bejáraton és a kastély egyik szobájában találkoztak, amit már régóta nem használtak. Estére beszélték meg a találkozót, amikor nagyobb valószínűséggel, már nem látják meg őket. Úgy gondolták hajnalban, még napfelkelte előtt indulnak tovább. Már késő este volt, talán tíz is elmúlt. Kathy nagyon aggódott Antony miatt. Végre megérkezett, nagyon boldogan fogadta, nyakába borult és úgy szorította, mintha sohasem akarná elengedni. Hatalmas sóhajtás tört fel belőle, hogy most már mindig együtt maradnak és nem kell többé bujkálniuk.

Antony lágyan kibujt Kathy öleléséből, komor arcát könnyek áztatták. Kérte üljenek le, megfogta a leány kezét és közölte vele, hogy családja miatt, mégsem teheti meg. Ne haragudjon rá, próbálja megérteni. Kathy, kétségbe esetten ült az ágy szélén egy hang sem jött ki a torkán. Könnyek folytak rémült arcán. Antony szorosan magához ölelte, majd búcsúcsókot adott és lehajtott fejjel összetörten távozott.

Maya másnap haza kísérte Kathyt, hogy ne legyen semmi gond a szülőkkel. Elmondták, hogy hosszúra nyúlt a társasjátékozás, észre sem vették, hogy elszaladt az idő. Késő este, már nem akarták hazaengedni Kathyt ezért ott aludt náluk. A szülők aggódtak ugyan, de örültek, hogy épségben hazakísérte Maya a lányukat.

Kathy magányába fordulva töltötte napjait. Nem akart egy férfit sem megismerni, mert félt az újabb csalódástól. Érzelmei is még Antonyhoz kötötték. Az idő múlásával halványultak érzései és kissé felengedett a bánata is.

Egyik nap, amikor városba ment vásárolni, feltűnt neki a hirdetőtáblán egy új hirdetmény. Antony és Carl esküvőjének időpontja egy leány testvérpárral. Kathyt szíven ütötte a hír a történtek óta semmit sem hallott Antonyékról. A testvérpárt ismerte, ők is nemesi sarjak voltak és megfeleltek a szülők elvárásainak. Ott állt a hirdetőtábla előtt és mozdulni sem bírt. Ekkor érkezett meg Maya szerencsére. Karon fogta és beültek kedvenc cukrászdájukba. Megpróbálta felvidítani Kathyt.

Kathy megértette, hogy el kell fogadnia a helyzetet és beletörődött sorsába.

Ám, nem messze tőlük lakott egy fiú, Johan. Mindig nagyon figyelmes volt vele, de Kathy nem figyelt rá eléggé. Johannak nagyon tetszett a lány, néha elviccelődtek. Azonban közeledni nem mert hozzá. Félénk, bátortalan fiú volt.

Kathy éppen hazafelé igyekezett, amikor egy lovas szekér, olyan közel futott el mellette, hogy majdnem elsodorta. Az ijedségtől, megszédült és elesett. Johan ott termett és felsegítette a lányt. Erős karjaiban megtartotta. Ilyen közel még sohasem voltak egymáshoz. Valami történt ekkor, Kathy most látta csak milyen csodálatos férfi karjaiban van. Johan hazakísérte őt és vette a bátorságot az udvarláshoz, melyet szívesen fogadott Kathy.

Az érzéseik egymás iránt egyre jobban elmélyültek. Kis idő elteltével Johan megkérte Kathy kezét, aki boldogan mondott igent és rövidesen kitűzték az esküvőt is.

 

A NAGY Ő

NOVELLA ; Romantikus

A NAGY Ő

Írta: Poór Edit

 

Judit, húszas éveiben járt és függetlenként élte az életét. Hatalmas épület komplexumban dolgozott, azonban egy irodában csak ketten voltak kollega- nőjével, Andival. Nagyon jól kijöttek egymással. Munkájukban is helyettesítették, segítették egymást. Olykor ügyfelekkel is foglalkoztak. Szeretett itt dolgozni.

Egyik alkalommal, magához vette mappáját, hogy az anyagot átvigye másik irodába. Már az ajtóban állva éppen megfogta a kilincset, amikor az lenyomódott. Tömör ajtó volt nem láthatott át rajta, de nyilván valaki épp akkor akart bemenni hozzájuk. Így óvatosan, résnyire nyílt az ajtó, és úgy is maradt.

Mind ketten lecövekeltek. Egy kb. 180 cm magas, vékony testalkatú, fekete hajú férfi volt, aki úgy nézett ki, mint akit a divatlapból húztak elő. Öltöny, nyakkendő és barna, igéző szemek. Csak álltak, mindketten mozdulatlanul és elmerültek egymás tekintetében. Juditnak szó szerint még a szívtájéka is belesajdult. Talán ez a fizikai fájdalom zökkentette ki őt ebből a révületből. Szinte alig tudott megszólalni, de félreállt és beengedte az ügyfelet, aki kolleganőjéhez jött. Igyekezett dolgát gyorsan elvégezni, hogy még ott találja a férfit az irodában, amikor visszamegy. Sohasem érzett még ilyet. Tudta, hogy még látnia kell, beszélnie kell vele, máris hiányzott neki. Ezt hívják első látásra szerelemnek. Még ott találta és le sem tudta venni a szemét róla, bár ez kölcsönös volt. Nagyon zavarban volt Judit, ezért úgy tett, mintha dolgozna. Persze fülei a férfi hangjára tapadtak, mert annyira ellenállhatatlan volt. Igazi mély, kellemesen csengő férfihang. Hát teljesen kész volt, nem is tudott a munkájára figyelni. Távozásakor hosszan tartották a szemkontaktust. Andi, persze mindent észrevett, hiszen jól ismerte Juditot és csak mosolygott,  fog még jönni többször – mondta. Ez megkönnyebbülést hozott Judit számára. Ott volt a lehetőség, hogy még látja…..és kitudja.

Mivel meg volt beszélve időpont az ügyféllel, Judit úgy intézte munkáját, hogy akkor ő is ott legyen. Már annyira várta a pillanatot, hogy láthassa szinte minden porcikájában remegett. Újra belépett az ajtón, még a levegő is megállt. Szemkontaktust tartva, leült kolleganője elé. Andi a hivatalos megbeszélést lazára fogta, hogy legyen alkalom közvetlenebb beszélgetésre hármójuk között. Ez meghozta az eredményt. Az ügyfelet Imrének hívták és Judittal megbeszéltek egy találkozót.

A randi remekül sikerült, sokat beszélgettek. Imre figyelmes, udvarias volt vele. Első látásra nagy szerelem mindkettőjüknek, boldogok voltak együtt. Munkájuk, nagyon lefoglalta őket, alig volt szabadidejük. Akkoriban még nem volt mobil telefon, vonalas is csak többnyire munkahelyeken. Így a kommunikáció nehézkesen működött. Azonban, kerítettek arra lehetőséget, hogy reggelente a munkahelyen egy keveset beszéljenek. Elfoglaltságuk miatt, hetente egy – két alkalommal, szinte csak hétvégeken tudtak találkozni. Amikor csak lehetett elmentek kirándulni, mindig nagyon jól érezték egymással magukat.

Nagy szenvedélyes szerelem lángolt mindkettőjük részéről. Olyannyira, hogy Imre kissé féltékeny is volt, hiszen Judit nagyon csinos, széplány és a férfiak rendszerint megbámulták. Emiatt néha keletkezett egy kis affér, de Judit még örült is neki titkon, hogy ennyire félti. Soha senki sem figyelt rá még ennyire és nem is szerette ennyire, mint Imre. Boldog, jól eső érzés volt egy ilyen férfi karjaiban lenni. Biztonságban érezte magát vele és végre női lénye is megvalósulhatott egy ilyen karizmatikus férfi mellett.

Több alkalommal voltak Imrénél a városon kívül egy gyönyörű kiskertben. A csodálatos sok szép virág közül a lilaakác mindig lenyűgözte Juditot. Csak ültek a kispadon és bódító illata átjárta őket, míg a fák egymásba borulva velük együtt ölelkeztek. Napsugara vidáman sütött le rájuk, ruhájukat lágy szellő simította. Hosszasan elmerengve üldögéltek e gyönyörű létben. Az idő elszaladt közben és Juditnak már mennie kellett. Imrének a következő héten külföldre kellett utaznia munkájából kifolyólag két hétre. Nehéz elválás volt a szerelmeseknek. Búcsúzóul egy kis virágot levágott Juditnak.

Judit ekkor nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó emléke tőle. Néhány nappal később épp a napi lapot olvasta. Hirtelen lesápadt, az újság kiesett kezéből. Zokogva tört fel belőle, hogy nem! Imre nem hallhatott meg!

LÁTOMÁS TEMPLOM FELSZENTELÉSÉ-RŐL

NOVELLA ; Spirituális

LÁTOMÁS TEMPLOM FELSZENTELÉSÉRŐL

Írta: Poór Edit

 

            Elvira és Lívia barátnők voltak, sokat kirándultak együtt. Mindketten követték Jézust, az ösvény útját. Megbeszélték, hogy következő vasárnap elmennek misére a székesegyházba, mivel még nem látták belülről. Szerették a különböző templomokat és kápolnákat. Mindegyiknek más – más lélekre ható energiája volt. Akármerre jártak ezeket a Szenthelyeket mindig felkeresték.

            Mindketten hamarabb érkeztek és gyönyörködtek harangszóig a barokk stílusban épült székesegyház külsöjében, két tornya szinte az égig emelkedett. Fantasztikus látványt nyújtott, ahogyan a környezetébe is beilleszkedett. Mögötte kis park terült el, melyet szintén körbejártak. Az utcáról hosszú márvány lépcső vezetett fel a kapujáig. Belépve hatalmas hajók látványa tárult eléjük. A falakat és mennyezetet szédítően csodálatos freskók díszítették. Az áhítat ereje megérintette és átjárta őket.

Alázatos, nyitott szívvel hallgatták a misét és figyelték a papi szertartást. Elvira egyszer csak arra lett figyelmes, hogy angyalok serege érkezett magasabb dimenziókból és a templom szellemi síkú felszentelésén munkálkodtak kívül – belül. Ezüstösen csillogó tündérszárnyukkal felragyogtak sorban az égbolton. Lánc szerűen fonódtak össze, kört alkotva magukból. Aranyeső szállt alá fentről, gömbformát sűrítve a templom körül. Megérkezett Mihály arkangyal, aki kristályvédelmével beborította e fényhálót felszentelésül. Ez idő alatt Fő angyalok a templomon belül sorfalat képeztek. A Hétsugár mesterek is szivárványszínű, csillogó energia szálaikkal megérkeztek. Elárasztották a templom hajóit. Örvény szerűen tisztították végig belsöjét. Gyémántfényű áldott energiák ezek. A Hétsugár mesterei megérintették az alázatos szívűeket. Táncoló fények cikáztak s az angyalok körbe – körbe jártak. Vigasztalásukkal, gyógyeröjükkel mindenkit megtaláltak. Eközben megérkezett Atya, Jézus és Mária, áldást osztó kezeikből aranyfényű energia áradt széjjel mindenkire. Végéhez ért a mise és emelkedett, tisztult lélekkel távoztak a hívő emberek.

Elvira elmesélte a látottakat Líviának, aki a különböző erőket és energiákat szintén érzékelte, azonban a látás ajándéka neki még nem adatott meg. Hálatelt szívvel mondtak köszönetet mindketten az Úrnak, hogy ezen alkalommal ők is ott lehettek és mindezt végig élhették. Csodálatos, egész életre szóló bizonyságok és felejthetetlen élmény volt ez számukra.  Ők nem csak hiszik, hanem tudják, hogy léteznek más dimenziók is.

AZ IHLET SZELLEMVILÁGBÓL ÉRKEZIK

NOVELLA ; Spirituális

AZ IHLET SZELLEMVILÁGBÓL ÉRKEZIK

Írta: Poór Edit

 

Az 1800-as években született R. Gyula. Édesanyja korán meghalt és édesapja minden vagyont elherdált. Hányatott sorsú gyermekkora volt, ennek ellenére tanulmányi eredménye kimagaslott.

Ifjú korát egy jómódú családnál töltötte, ahol Anna és János, két fiú gyermekét taníthatta. Gyulát magával ragadta a költészet és az írás, így tanítás mellett ez volt fő foglalatossága. Versei különböző lapokban is megjelentek. Nagyon hálás volt ennek a családnak, hogy anyagilag is segítették, támogatták tanulmányiban és hódolhatott szenvedélyének. Anna és Gyula között erős szimpátia alakult ki, szinte anyjaként karolta fel az ifjú költőt. Bécsben, Magyarországon is dolgozott főszerkesztőként. Sajnos egy alkalommal megfázott és a tüdővészből már nem tudták kigyógyítani. Állapota egyre súlyosabb lett. Fiatalon, 34 éves korában meghalt. Halála után elismert író, költő lett.

Anna fiai felcseperedtek az egyikük a gazdaságban dolgozott, mivel felfért a segítség Jánosnak. A másik újságíró lett. Édesanyjuk rövid betegség után a szellemvilágba távozott. A hála és szeretet érzése a szellemvilágban összehozta Gyulát és Annát. Örömteli találkozásuk után nemsokára Anna visszaszületett a Földre, persze nem Anna, hanem Eliz néven. A születését követően természetesen semmire sem emlékezett az előző életéből és a szellemvilágban történtekről.

Tanult és dolgozott, mint mindenki más. Azonban az irodalom nagyon közel állt hozzá. Sokat olvasott, szerette a verseket, regényeket. Maradandó élmény volt számára, amikor középiskolás korában a magyar tanár egy R. Gyula kötetből olvasott fel verset az órán és azt elemezték. Ettől kezdve Eliznek ő volt az egyik kedvenc írója. Valahogyan különös érzés fogta el a költő iránt. Akkor még nem tudatosult benne, hogy miért érez ekkora ellenállhatatlan vonzást iránta.

Az idő múlásával közelebb került, különböző spirituális tanok tanulmányozásához is. Ez által sok mindent megértett az Univerzum működéséből. Egyre nagyobb késztetést érzett az írásra. Elkezdett verseket írni. Bizonyos idő elteltével arra lett figyelmes, amikor leül írni, mintha lenne ott valaki lélekben. Először nem is akart tudomást venni róla. Gondolta biztos csak véletlen, épp egy átmenő vagy érdeklődő lélek. Azonban folyamatossá vált, mindig az írásoknál. Érezte, hogy aki ott van, gondolat formájában igyekszik átadni ihleteket az írásához.

Eliz már fejlődött annyit spirituális útján, hogy nem csak érzékelte, hanem látta és hallotta a szellemvilágból ott lévő lelket. Tudott velük kommunikálni is, ha kellett. Elhatározta, hogy a legközelebbi alkalomnál megkérdezi, hogy ki ő?

A férfi lélek ekkor tiszteletteljesen bemutatkozott, hogy R. Gyula vagyok. Eliz nagyon meglepődött. Tanulmányaiból be tudta azonosítani és nagyon megörült, hogy az egyik kedvenc költője jelent meg neki. Furcsa érzések töltötték el. Azonban, mint említettem a korábbi életek törlődnek leszületéskor. Így nem tudta mire vélje ezt a megkülönböztetett megtiszteltetést.

A költő elmondta, hogy ő milyen hálás mindazért, amit az előző életükben felvállalt érte, hiszen hatalmas segítség volt számára. Röviden elmesélte az előző életük történetét, melyet Eliz nagy érdeklődéssel figyelmesen hallgatott végig. A szeretet szálai újra felizzottak közöttük. Gyula a szellemvilágból látta, hogy Eliznek az írás fontos szerepet fog játszani ebben az életében. Ezért hálája jeléül szeretett volna mellette lenni és vállalta, hogy ebben most ő fog segítségét nyújtani az írói tevékenységéhez.

Kitörő öröm töltötte el mindkettőjüket, hogy a jövőben együtt fognak alkotni még akkor is, ha egy egész világ választja el őket egymástól. „Az ihlet a szellemvilágból érkezik!”

ZARÁNDOKÚT

NOVELLA ; Spirituális

ZARÁNDOKÚT

Írta: Poór Edit

 

            Elvira református családba született. Így az ottani szertartás szerint keresztelték, majd később konfirmált. Felnőttként nem tartotta a liturgiákat fontosnak, így szívesen ismerkedett meg más vallások tanaival, a spirituális úttal. Az egyik nagy álma, szíve legmélyén az volt, hogy szeretett volna egy zarándokúton részt venni. Azonban ezt sohasem mondta senkinek. Nem látott rá lehetőséget.

            Az egyik barátnője Lívia, katolikus volt. Egy napon azzal hívta fel telefonon, hogy a gyülekezetük két napos zarándokútra megy és még éppen két hely van a buszon. Elvirának még a lélegzete is elállt. Itt a várva – várt nagy lehetőség, hogy álmát valóra váltsa. Gyorsan kellett döntenie, mert már csak három nap volt a jelentkezés határidejéig, ráadásul az a két hely nyilván azé lesz, aki hamarabb dönt. A hétköznapok programjaiba sem volt ez beütemezve. Nagyon váratlanul érte, de szeretett volna menni. Kért egy nap gondolkodási időt, hogy a kötött programot valamiképpen elhalassza. Lívia sürgette és mondta, hogy az egyik helyet mindenképpen lefoglalja.

Imádkozott az Úrhoz segítségért, hogy nagyon szeretne ezen a zarándokúton részt venni, de a kötött programot nem tudja áttenni. Másnap délelőtt telefonon kapott értesítést, hogy elmarad a kötött program. Elvira fellélegzett és boldogság öntötte el szívét, lelkét. Azonnal felhívta Líviát, hogy írassa be őt is.

A kétnapos program vázlatát is megkapta. Rögtön látta lesz annyi ideje, hogy találkozhasson a közelben lakó egyik kedves barátnőjével, Alizzal. Fel is hívta megbeszélték, hogy a helyszínen találkoznak és ők is csatlakoznak a zarándokúthoz. Aliz és Elvira távol laktak egymástól, csak egy évben egyszer tudtak szinte személyesen találkozni, telefonon tartották a kapcsolatot. Azonban a szeretet szálai és közös spirituális fejlődésük útja, testvérként kovácsolta őket össze.

Kora reggel indultak busszal a célállomásra, Szentkútra. Elvira ismerte a környéket szerette ezt a szent helyet, amely mindig lenyűgözte. Lélekemelő volt számára, hogy pont ide volt lehetősége elmenni zarándokútra. A buszon közös imádkozással és énekekkel dicsérték az Urat. Fantasztikus tiszta erőket lehetett érezni. A buszt fényes angyalok vették körül és kísérték végig.

Megérkezést követően elfoglalták a szállást, majd szeretetvendégség után a programokból szabadon lehetett választani. A templomban több egyházi felekezet tartott misét folyamatosan egész nap. Elvira és Lívia mindegyiken ott volt. Szerették volna a lelküket kellően felkészíteni a másnapi zarándokútra. Elvirát a Ferencesek által tartott mise fogta meg leginkább. Már ősz volt, sárguló levelek hulltak a fákról. Hideg és eső sem számított, csodálatos légkör vette körül a szent helyet.

Másnap reggel Aliz és édesanyja, már ott voltak és csatlakoztak a zarándokokhoz. A viszontlátás öröme, még boldogabbá tette a napot. Csendesen meghatódva ballagtak, stációknál imádkozva meg – megálltak.

Érezni és látni lehetet, azt a tiszta erőt, mely körülvette a zarándokokat. Egy aranyfényű, alagútszerű fényörvény. A stációknál egy – egy Apostol köszöntötte őket. Mélységes alázat, nyugalom, béke és szeretet érzése uralta a lelkeket. Jézus és Mária vezette a bűnbánó zarándokokat. Atya felügyelte az imádkozók lelkeit. Arcokon könnyek peregtek. Alázatos hívők énekétől zengő keresztúton, angyalok alkottak köréjük fénykoszorút. Karmától tisztuló ragyogó energiaszálak, mert az Úr lelkeiket oldozta fel bűneink alól.

            A Jó Isten áldásával végéhez ért a keresztúti zarándok menet. Immár megújulva folytatták életüket. Elvira legcsodálatosabb élménye volt e zarándokút. Örök hálával és szeretettel őrzi mai napig szíve legmélyén.

VESZÉLYZÓNA

NOVELLA ; Spirituális

 VESZÉLYZÓNA

Írta: Poór Edit

 

Steven professzor évek óta egy találmányán dolgozott, aminek a végére ért, Carlos asszisztense segítségével. Puerto Ricoban laktak, mindketten megszállottan csak a tudománynak éltek. Családot egyikőjük sem alapított.

A professzor még az egyetemen felfigyelt az ifjú Carlosra, aki gyors felfogó képességével, céltudatosságával, éles elméjével kitűnt a többiek közül. Mindjárt maga mellé vette és fiaként bánt vele. A találmányon már együtt dolgoztak. Többnyire a magánrepülőn mentek mindenfelé, melyet a kiváló pilótája, John vezetett. Őt gyermekkora óta ismerte, a szomszédjában nőtt fel.

John, apjaként tisztelte és felnézett a professzorra, mindig a rendelkezésére állt, ha szüksége volt rá.  Szabadidejében, amikor nem repült sok időt töltött az erdőben, imádta a természetet. Különös vonzódást érzett a sasok iránt, így természetes, hogy a magánrepülőnek is „Szirti sas” nevet adta.

Steven egy napon Miamiból kapott fontos hívást. Érdeklődést mutattak a találmánya iránt. Megbeszélték, hogy másnap ott találkoznak.

– Carlos! Holnap utazunk Miamiba. Készítsd össze kérlek a tervdokumentációt. Én megyek, szólok Johnnak, hogy reggel nyolcra indulásra készen álljon – mondta és már ott sem volt.

– John! Hol vagy? – szólította a professzor.

– Itt vagyok uram!

– Holnap reggel nyolckor indulunk Miamiba a legrövidebb utat tájold be. Kérlek, készítsd elő a Szirti sast – mondta.

– De uram! – már megbocsájtson, azt nem lehet.

– Mit nem lehet John? Nem érsz rá holnap?

– De, csak a legrövidebb út a Bermuda – háromszög vonalán fut.

–Na és?

– Tudja, ott az nagyon veszélyes! Repülőgépek, hajók különös, titokzatos és rejtélyes módon eltűnéséről vált ismertté. Menjünk inkább kerülő úton az biztonságosabb, igaz hosszabb egy kicsivel.

– Á, badarság! Nem érünk rá kerülgetni, minél hamarabb oda akarok érni. Amennyiben sikeres lesz a tárgyalás, valószínű még pár napot maradnunk is kell.

– Kérem professzor, hallgasson rám!

– John! Ne őrjíts már meg engem ezekkel a hihetetlen legendáiddal. Kérlek, tedd, amit mondtam.

– Értem uram.

Bermuda – háromszög, egy terület neve az Atlanti-óceánon. A földrajzi háromszög csúcsait Miami, a Bermuda-sziget és Puerto Rico rajzolják ki. Itt paranormális erőket sejtenek. Számos repülő és hajó süllyedt el úgy, hogy túlélő nem maradt és a katasztrófák helyén árulkodó nyomokat sem találtak. Néhány esetben a hajó sértetlen állapotban, de személyzet nélkül bukkant elő az óceán vizén, – mint szellem hajó – sok évvel később a tragikus eseményt követően.

– Mi történt Steven? – kérdezte Carlos, mert látta, hogy kissé bosszúsan tért vissza.

– Á! Ez a John megőrjít a teóriáival. Le akart beszélni arról, hogy a legrövidebb úton menjünk Miamiba.

– A legrövidebb út? Az a veszélyzóna!

– Jaj, Carlos! El ne kezd már te is. Tudós lettedre, csak nem hiszel te is ezekben a legendákban?

– De, Johnnak igaza van, az tényleg veszélyes. Minimális kerülővel biztonságosabb.

– Á..! Hagyjatok már! Inkább nézd meg, mit mutat a radar holnapra, milyen időnk lesz. Nehogy viharba kerüljünk ezen az útvonalon.

– Ahogy gondolod Steven.

– Carlos! Jegyezd fel az egész heti radart, ott erre nem lesz lehetőségünk és valószínű párnapot maradunk kell majd.

– Rendben. Most úgy tűnik, hogy végig szép időnk lesz.

– Akkor, jó repülést holnap és szerencsés hazatérést!

– Hát, arra szükségünk is lesz, – motyogta az orra alatt Carlos.

– Mit mondtál Carlos?

– Semmit, Steven. Nem akarta, tovább bosszantani, mert látta fölösleges bármit mondania. John sem tudta lebeszélni erről az útvonalról.

A nap hátralevő része a csomagolással telt. Reggel pontban nyolc órakor John megjelent, és a repülő előállt. Carlossal kérdően néztek egymásra, aki a vállát megrántva jelezte, nincs változás, nincs mit tenni, marad az eredeti útvonal. John a fejét csóválta.

– Uraim, talán szeretnének valamit még mondani?

– Az útvonal…, – itt, Steven belefojtotta a szót Johnba.

– Ezt már megbeszéltük! Ezen kívül?

– Akkor, más nincs.

– Helyes, köszönöm! Akkor indulhatunk, az időjárás tiszta, szélcsendes, ideális.

– Itt Szirti sas, John pilótával! A toronynak, felszállási engedélyt kérek, cél Miami.

– Itt torony, Szirti sasnak! A felszállási engedélyt megadom.

A felhők felé emelkedve csodálták a tájat. Szépen egyenletesen repültek a légtérben. Egyszer csak megrázkódott a gép.

– Itt Szirti sas!… Halló! …S.O. S….a toronynak! A navigációs műszerek….meghibásodtak…,össze – vissza jeleznek….., nem használhatóak! …Nem látom…. a partot…. , erős fénymező….. irányt tévesztettem…! S.O.S.!

Hangzott a toronynak szaggatottan. Majd elhalkult és soha többé nem jelentkezett. A segélykérés koordinátáit feljegyezték. Mentő egységet küldtek ki, de hiába nyomtalanul eltűnt. Az óceánban több hónapon keresztül folyt a kutatás utánuk. Sem a gépet és roncsait, sem az utasokat nem találták. Újabb rejtélyes eltűnés a Bermuda – háromszögben, cikkezték az újságok.

Egy régi legenda szerint a Mars lakói uralmuk alá akarták hajtani a Föld lakóit. Magasan fejlett technikájuk volt, ezt kihasználva akartak hódítani. Kísérleteik ebben a térségben folytak, ám nem sikerült tökéletesre. Három egymásra helyezett, csillag tetraéder alakú elektromágneses mezőt magában foglaló szerkezet fekszik ott az óceán fenekén. Egy úgynevezett Mer – Ka – Ba mezőt hoz létre, mely teljesen irányíthatatlan. A Mer szó jelentése; forgó elektromágneses speciális fénymező, míg a Ka; szellemet jelent, és a Ba; a fizikai test pillanatnyi valósága. A tetraéder egyik csúcsa mozdulatlan, míg a másik két mező ellentétes irányú mozgást végez. A gyorsabban forgó erőtér olykor az óramutató járásával megegyező irányban mozog, ami veszélyes helyzetet teremt. Ilyenkor torzulások keletkeznek az időben és térben. Ezért a számos eltűnt repülő és hajó, az irányíthatatlan mező miatt más dimenziós szintekre csúszott át.  Amikor az órajárásával ellentétes irányban halad, minden megfelelően működik.

            A tudomány, mai napig nem talált magyarázatot a rejtélyes eltűnésekre ebben a térségben. A tudósok egymással vitatkozva különböző teóriákat állítanak fel és próbálnak rá bizonyítékot szerezni. Ám, ameddig csak a bal agyféltekére és az öt fizikai érzékükre hagyatkoznak, sosem fognak rátalálni az igazságra.