A KIS RÓZSÁS HÁZ

A KIS RÓZSÁS HÁZ

Írta: Poór Edit

 

            Lionelnek jól menő ügyvédi irodája van Toulonban. Rengeteget dolgozik és meg is van az eredménye. Feleségével együtt nevelik egyetlen gyermeküket Renét, aki éppen elkezdte az egyetemet. Boldog házasságban élnek már több mint húsz éve. Kikapcsolódásként, a nagyszülőktől megörökölt úgynevezett „kis rózsás házba” vonulnak vissza mindig a világ zajától, ha csendre, nyugalomra vágynak.

            Ez a ház a tengerpart közelében áll. Környéken is csak úgy ismerik, hogy a „kis rózsás ház”. Nem nagy alapterületű, de nagyon hangulatos kis nyaraló. A falán körben tűzpiros futórózsa nyiladozik, innen kapta a nevét. Az előkertjében különböző színű és fajtájú rózsák alkotnak mintát. Ablakából a tengert látni, melynek sós illatát enyhe szellő hozza el. A hullámok halk morajlása betölti a környéket. Távolabb egy kis sziget és jobbra sziklás hegyvonulat. Maga a tengerpartja homokos. Egy szóval festői, idilli táj. Itt viszonylag nagy távolságra található egy – egy házikó, biztosított az örök csend.

Lionel elképzelése az volt, hogy René a jogi egyetem elvégzése után, majd átveszi tőle a praxisát. Ő meg visszavonul feleségével a zajos várostól, békés kis nyaralójukba. Ám az élet mindig hoz fordulatot. Neje megbetegedett, rövid szenvedés után eltávozott a földi világból. Ezt nagyon nehezen tudta feldolgozni, és a munkájába menekült.

René időközben, ugyan elvégezte a jogi egyetemet az apja kérésére és hétköznapokon nála ügyvédbojtárkodott. Igazából a festészethez vonzódott, kitűnő tehetsége volt hozzá. Egyébként is szuper intelligens, jó memóriával rendelkező fiú. Minden szabadidejét a kisházban töltötte és hobbijának, a festészetnek élt. Az egyetemi évek alatt, udvarolt lányoknak, de komoly kapcsolatra nem került sor. Nem tudták elviselni, hogy tanulás után, a festészet az első és nem ők. Rohamosan teltek az évek.

Lionel nem nézte jó szemmel, hogy fiát teljes mértékben leköti a festészet. Féltette, hogy agglegény marad. Ő már korosodóan, szerette volna, ha fia megnősül és a végtelen csendet az apró gyermekek kacagása tölti be. Emiatt sokszor zsörtölődött is vele.

Az egyik hétvégén, ahogy kipakolta a festőállványát és éppen csak pár ecsetvonást csinált, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki kiáltozik.

– Segítség…! – Segítség valaki…!

A hang irányába fordulva látta, hogy valaki a vízben úszik, elmerül, újra feljön és kapálódzik. Azonnal rohant és úgy ahogy volt ruhástól ugrott be, hogy ki mentse az illetőt. Akkor látta, hogy egy fiatal csinos lány. Kihúzta a partra, épp az utolsó pillanatban mentette meg, mert már nem volt annyi ereje, hogy magától újra feljöjjön a víz felszínére.

– Köszönöm…! – nyögte a lány erőtlenül.

René gyorsan hozott egy nagy törölközőt és becsavarta vele.

– René vagyok, – mondta.

– Elen, – és mosolygott hozzá.

– Hogy kerülsz ide? Itt nagyon mély a víz, erre nem szoktak úszkálni, legfeljebb néha egy – egy csónak.

– Kicsit arrább, gondoltam megmártózom. Csak úsztam és úsztam. Amikor felnéztem, hirtelen nem tudtam merre kell visszafelé úsznom. Itt, azt sem tudom, most hol vagyok, az erőm pedig már elfogyott.

– Még sosem találkoztunk, pedig én minden szabadidőmet itt töltöm.

– Igen, én Toulonban élek, csak néha a nagyimat meglátogatom, most is nála vagyok hétvégén. Látom a te ruhád is csupa víz, nagyon köszönöm, hogy megmentettél.

– Ja, megyek átöltözöm, veszek valami szárazat és készítek ki neked is, inget és rövidnadrágot meg ne fázz, sajnos csak férfi ruhával szolgálhatok – mosolygott hozzá René.

– Nagyon kedves vagy, köszönöm szépen, jó lesz – mondta viszonozva a mosolyát.

– Készíthetek egy limonádét is a nagy ijedtségre?

– Igen, jól esne.

– Itt a limó! A szobában kikészítettem számodra a ruhát.

Renének, nagyon szimpatikus volt a lány, pedig semmit sem tudott róla. A barna szemei olyan különösen, ellenállhatatlanul csillogtak. Elen, amikor elkészült, visszament Renéhez.

– Nagyon köszönöm a vendéglátást! Gyönyörű ez a ház és a kert is. Most mennem kell, de nem tudom merre induljak. Útba igazítanál? Holnap visszahozom neked a ruhádat.

– Természetesen, de gyere elviszlek a nagyidhoz.

– Köszi, de a kerékpárt valahol elhagytam, meg kellene keresni, aztán már odatalálok.

– Jó menjünk.

– Elindultak visszafelé, majd egy dombnál szólt Elen, hogy – ez, az itt állj meg kérlek. Innen, már tudom az utat.

– Rendben,  – de René kiszállt a kocsiból és betette a kerékpárt.

– Gyere haza viszlek, az a biztos – és mosolyogva kacsintott egyet.

A lány nem ellenkezett, örült neki, hogy addig is vele lehet. Nagyon elnyerte tetszését René. Amikor megérkeztek, már várta Elent a nagymamája.

– Drága kis unokám, hát merre jártál? Mi ez a ruha rajtad? Ki ez a fiú? Hogyhogy ő hozott haza, csak nem történt valami baj? – záporoztak a nagyi ajkáról az aggódó kérdések.

– René vagyok, – mutatkozott be, mosolyogva.

– Elen majd mindent elmesél. Nem is akarok tovább zavarni  –és kedvesen elköszönt.

Elen és a nagymamája között nagyon erős kapcsolat volt, szinte a pótédesanyja. Korábban minden iskolai szünetet az ő felügyelete alatt töltött el. Szülei nagyon elfoglalt üzletemberek. Jómódúak, de lányukra nem sok idejük maradt. Menedzser szakon végzett az egyetemen és most kiállítás szervezőként dolgozik egy galériában. Toulonban gyönyörű lakása van, azonban néha – néha, mint most is, a nagyinál tölt egy hétvégét.

A konyhában leültek az ebéd mellé és töviről – hegyire, mindent elmesélt neki Elen.

– Nagyon szimpatikus fiú ez a René. Hálás vagyok én is, hogy megmentett. Majd hívd el egyszer ebédre hozzánk. Sokkal inkább hozzád való, mint Gaston. Különben is hol van már megint, miért nincs itt veled?

– Jaj, nagyi! Tudom, hogy nem szívleled. Továbbképzésen van.

– Aha..! És te miért nem vagy vele akkor?

– Mert én inkább itt vagyok most veled, mosolygott Elen és kedvesen megölelte.

– Drága kislányom, tudod nincsenek véletlenek, a sors írja az életünket, és ami meg van írva az elkerülhetetlen. Gondolkodj el ezen.

– Igen tudom…, de Gastonnal már az egyetemi évek óta szeretjük egymást és együtt vagyunk. Nekem biztosan ő rendeltetett.

– Na, pont ez a bajom vele! Hány éve, nem jutott eszébe, hogy megkérje a kezedet és még csak a családot sem akarja közelebbről megismerni. Elég volt neki mindenkivel egyszer találkozni él, mint „Marci Hevesen” Neki mindig külön útjai vannak. Te, hányszor voltál a családjánál?

– Csak egyszer hívott meg, amikor megismertem a szüleit.

– Hát pont erről beszélek, nem vesz ő komolyan téged. Az idő meg csak eltelik.

– Nagyi értsd meg, szeretjük egymást és megbízok benne.

–Rendben, te tudod.

Másnap Elen visszavitte a ruhát Renének, aki ismét az állvány mellett folytatta az előző napi kép festését.

– De gyönyörű! – szólalt meg váratlanul a háta mögött.

René, annyira belefeledkezett a festésbe, hogy észre sem vette Elen érkezését.

– Jaj, szia! Ne haragudj nem vettem észre, hogy jössz. Látom, hoztad a ruhámat, köszi szépen.

– Egy italt?

– Igen köszi, olyan finom limó jó lesz, mint tegnap.

– Gyere, üljünk le itt a rózsa lugasban. Semmit sem tudok rólad, mesélj, mivel foglalkozol?

– Pazar ez az egész környék, és micsoda finom rózsa illat, teljesen elkápráztat. Megértem, hogy szeretsz itt festeni. Van több képed is? Megmutatod? Ez is csodálatos, amit most csinálsz, jó érzéked van hozzá.

René furcsállotta, hogy kitért a kérdése elől, de nem akart tolakodni. Elővette a mappáját és megmutatta, a többi képet is. Ezek sokkal szebbek, mint amiket sokszor kiállítunk.

– Te szoktál kiállítani belőlük?

– Még nem volt rá alkalmam.

– Ezek fantasztikusak és a grafikáid is.

– Nagyon köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszenek.

–Megadom a telefonszámomat, majd hívj fel, ha úgy gondolod, hogy szeretnéd őket kiállítani. Kiállítás szervező vagyok egy galériában.

– Igen? – kérdezte meglepődve René.

– A sors útjai kifürkészhetetlenek, bár tudom nincsenek véletlenek.

– Te is olyan vagy, mint a nagyim, – mondta és felnevetett.

– Akkor biztosan jól megértenénk egymást, – mosolygott vissza és kacsintott hozzá René.

– Apropó, ő is szeretné megköszönni neked, hogy megmentetted az életét, egyetlen unokájának. Kérte, hogy hívjalak majd el egy ebédre. Csak a mai nap nem jó, mert már készülök vissza Toulonba. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de légyszi add meg te is a számod és majd hívlak, ha újra itt leszek.

– Köszönöm szépen a meghívásotokat, örömmel elfogadom. Jól érzem, magam a társaságodban, kedves lánynak ismertelek meg és szívesen találkoznék veled Toulonban is. Tudod hétköznap én is ott dolgozom.

– Nagyon kedves tőled, de maradjunk majd az ebédnél. Gaston a barátom és nem valószínű, hogy örülne neki. Tudod még az egyetemi évek alatt szerettünk egymásba. Hat éve együtt is élünk.

– Értem, bocsáss meg nem akartam tolakodni, csak nem láttam gyűrűt a kezeden.

– Mert nem is volt eljegyzés, nem tartottuk fontosnak.

–Aha.., és most hol van ő? Miért nincs itt veled?

– Továbbképzésen van.

– Akkor mért nem vagy vele? – Jaj, ne haragudj a kérdéseim miatt, végül is semmi közöm hozzá, csak önkéntelenül vetődtek fel a gondolataim, amiket hangosan ki is mondtam.

– Ne már….! Tényleg pont olyan vagy, mint a nagyi, ő is ugyanezeket kérdezte. De semmi baj, akkor majd jelentkezem.

– Rendben és köszönöm a meghívást, kézcsókom a nagyidnak.

René szomorúan nézett a lány után. Gondolta erről is lekésett, pedig igen mély nyomot hagyott a lelkében. Maga sem tudta megmondani mi az, ami ennyire vonzotta hozzá. Mindennap ott volt a gondolataiban, folyton a telefonját bámulta, és azt várta, hogy egyszer csak Elen hívja. Ő nem merte, hiszen barátja van és nem akart kettejük közé állni.

A lányt lekötötte a munkája, sűrű napjai voltak. Már egy hónap is eltelt talán. Furcsállta, hogy szinte naponta bevillan előtte René mosolya. Szinte menekült előle a munkába. Már restellte, hogy a nagyinál is régen, volt, mindig csak ígérgette, de nem került rá sor. Lelke mélyén félt a Renével való találkozástól. Olyan vonzalmat érzett iránta, amit Gaston iránt nem, és ez borzasztóan zavarta. Talán ez lehet az igaz szerelem? Tette fel magának a kérdést. Teljes zűrzavar volt a szívében, hiszen Gastont is szerette, csak másképpen. Hiába próbálta a René iránti érzéseit elnyomni, annál rosszabbul érezte magát. Elhatározta, hogy ez nem mehet így tovább, ki kell derítenie, hogy ha találkoznak, mit fog érezni.

Tényleg nincsenek véletlenek, egy művész lemondta betegség miatt a kiállítását. A galériában szabaddá vált egy hét. Elen telefonált Renének, hogy hozza a képeit és egy hétre ki tudja állítani, van szabad hely. Éppen jókor, gondolta, legalább letisztulnak, majd az érzései és végre megnyugszik, ha találkozik vele.

René nagyon boldog volt, amikor megcsörrent a telefonja és látta Elen az, olyan gyorsan vert a szíve, hogy majd kiugrott. Persze örült a kiállítás lehetőségének is. Azonban minden örömét felülmúlta, hogy újra láthatja őt.

A találkozásuk alkalmával, legszívesebben egymás nyakába ugrottak volna. René, azonban látta, hogy a lány igen visszafogottan hivatalos. Elfojtották az egymás iránti érzéseiket. Remekül lezajlott a kiállítás és pár képet vettek is tőle.

– Szabad vagy ma este, meghívlak vacsorára itt a közeli étterembe?

– Ne haragudj, nem lehet, már sietek haza.

–Csak üzleti vacsora, szeretném megköszönni neked a lehetőséget.

– Nincs mit, hiszen a lehetőség adott volt és te nagyon tehetséges vagy. Talán két hét múlva, majd el tudok menni a nagyihoz és akkor áll az ebéd. Megünnepeljük, de majd telefonálok. Mosolygott, majd sietősen az órájára pillantva, közölte, hogy most mennem kell. René szomorúan, de elfogadta a visszautasítást, nem is tehetett mást.

Alig telt egy hét, amikor úgy hozta a sors, hogy Elen már kora délután haza tudott menni. Látta, hogy Gaston kocsija a ház előtt áll. Meglepődött, hogy már ő is otthon van. Gondolta, de jó akkor még el tudnak menni még valahová kikapcsolódni. Ahogy az előszobába ért látta, hogy ismeretlen kiskabát van a fogason, mi az vendéget is hozott, morfondírozott magában. Fura hangok ütötték meg a fülét, ami már nem tetszett neki, balsejtelmei lettek. Egyből a hálószobába ment és ott találta Gastont egy másik nővel. Totálisan kiborult.

– Azonnal tűnjetek innen, mindketten! Most! – ordította teljesen kifordulva magából.

A lány nagyon megijedt és rögtön összeszedte magát, már ott sem volt. Elen könnyeivel küszködött, egyszerűen hihetetlen volt számára ez a szituáció, annyira megbízott Gastonban. A fiú, próbálkozott, bocsánatot kért, de hiába.

– Gaston, egy szót sem akarok hallani tőled!  Szedd össze a cuccodat és soha többé látni sem akarlak! Igyekezz! – ordította Elen.

Teljesen kibukott, vége minden álmának, amit Gastonnal épített fel. Már egyedül maradt a lakásban, de csak zokogott megállás nélkül. Kezdett esteledni rájött, hogy nem bír abban a lakásban maradni, az ágyban aludni. Kivett egy hét szabadságot, gyorsan összecsomagolt, majd leutazott a nagyihoz. Már egészen későn érkezett meg.

– Mi történt, kislányom, hogy ilyen későn jössz? Nem is szóltál nekem – kérdezte ijedten.

Elen a sírástól szinte szóhoz sem jutott.

– Gyere, főzök egy kis nyugtató teát.

Elen csak bólogatott, majd kicsit megnyugodva elmesélte a történteket.

– Nagyon sajnálom, – mondta és magához ölelte Elent, majd ő is elmorzsolt egy könnycseppet.

– Maradhatok itt egy hetet?

– Persze, micsoda kérdés ez! Tudod, hogy mindig örülök, ha itt vagy és addig maradsz, ameddig csak akarsz.

– Köszönöm, most megyek aludni. Jó éjt – és adott egy puszit a nagyinak.

–Aludj jól! Pihend ki magad.

Jól teltek napjai, már egészen kezdett magára találni Elen. Sokat beszélgettek a nagyival. Átgondolta és megértette, hogy bármennyire is fáj, de új életet kell kezdenie és túl kell lépni ezen. Még fiatal és még találhat olyan valakit, aki becsületes. Azt tisztán látta, hogy abban a lakásban már nem tud boldog lenni senkivel, el kell adnia és valahol máshol kell majd lakást vennie. Kiment a kis dombra, hogy teljesen egyedül gondolja végig az elkövetkezendő teendőit.

René éppen ment visszafelé a városba és azt hitte rosszul lát. A kis dombon ott ült Elen. Azonnal megállt és oda ment hozzá.

– Szia Elen! Hát te?

A lány megörült, ahogy meglátta, szinte fellélegzett.

– Itt vagyok a nagyinál, szabit vettem ki, történt egy kis változás.

– Mesélj! – közben leült a lány mellé.

Még mindig könnyek között beszélt a történtekről. René közben átkarolta, Elennek jóleső érzés volt a vállán kisírnia magát.

– Ha akarod, én mindenben segítek neked, mindig számíthatsz rám.

– Nagyon kedves tőled! Köszönöm. Holnap gyere el, a már rég esedékes ebédre – hívta mosolyogva.

– Ott leszek! Köszönöm! Haza vigyelek?

– Jaj, nem! Köszi, itt a kerékpárom.

Elen boldogan mesélte a nagyijának, hogy találkozott Renével és meghívta ebédre. Szinte kicserélték, újra önmaga volt. Másnap az ebédnél felszabadult, remek hangulatban beszélgettek és jókat nevetgéltek.

Pár hónap múlva a lány talált megfelelő lakást és a költözéshez megkérte Renét, hogy segítsen. Persze ő készséges volt. A barátságuk kezdett elmélyülni. Tudat alatt, már régen szerelmesek voltak egymásba, talán az első pillanattól kezdve. René, nem akart tolakodó lenni, így elnyomta érzéseit. Elennek, pedig ott volt Gaston és bár furcsállta a jelenséget, de nem akart neki teret adni.

Most jött el az ő idejük, végre szabadon feltörhettek mindkettőjük érzései. Minden percüket együtt töltötték, nagyon boldogok voltak egymással. Imádtak a kis rózsás házban lenni. René festhetett nyugodtan, amíg Elen ellátta a házi teendőket. Sokat voltak a nagyinál és segítettek neki, amiben csak tudtak. Lionel is boldog volt, végre látta a lehetőségét annak, hogy még megismerheti az unokáit.

            A karácsonyt mindannyian Elen szüleinél töltötték és René megkérte a lány kezét, aki boldogan mondott igent. Egy félév múlva már az esküvőjüket tervezték. Nem vártak sokat a családalapítással sem. „ A kis rózsás ház” meghozta számukra is a boldogságot. Ami a sors könyvében meg van írva, az kitörölhetetlen.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.